Hozzávalók:

200 g sertés szűzpecsenye

5 g szárított wakame (bio és ázsiai boltokban kapható)

pár szál újhagyma

1/4 pohár szójaszósz

1 kiskanál dashi nevű por koncentrátum (ázsiai boltokban kapható) 1/4 pohár meleg vízben feloldva

1 db citrom (az egyik felét léként használom fel, a másik felét felkarikázom dísznek)

Szükségünk van jégre, tehát először arról kell gondoskodni. A wakame-t beáztatom a használati utasításban leírtak szerint (általában 10 perc), majd kiveszem a vízből és falatnyi darabokra vágom. Vizet forralok, a jeget kiveszem a mélyhűtőből, beleteszem egy tálba, a wakame-t szűrőbe teszem és a forrásban lévő víz fölött nagyon rövid ideig párolom. A szűrőből rögtön a jeges vízbe teszem, hogy nehogy túlfőjön. Jól kifacsarom, és félreteszem. A hagymát a forrásban lévő vízbe teszem, kb. 1 perc után kiveszem és lehűtöm. A vékonyra szeletelt húst (érdemes legalább negyed órára mélyhűtőbe tenni, hogy könnyebb legyen vágni) ugyanabba a forró vízbe mártogatom egy hosszú pálcika segítségével. Ha nincs pálcika, akkor jó egy fogó is, a lényeg, hogy a szeleteket egyenként mártom a vízbe, és amikor megfőtt, gyorsan jégbe teszem. A húst, a wakame-t és a hagymát citromkarikákra teszem, a citrom levét összekeverem a szójaszósszal és a dashi-s vízzel, és egy kis tálkában a hús mellé tálalom. 

A japán ételeket szezonálisan kötelező csoportosítani, és ha tél, akkor leves. Viszont ha japán leves, akkor az miso shiru [miszo siru] (az u-t ejtsd az u és ü között), ami meg az asztalon van télen-nyáron. Olyan leves kell tehát, amelyben van lé, viszont elég táplálékkal látja el az emberi testet a hidegben. Mivel Japánban egészen a 19. századig ismeretlen volt a tejtermék, nem ettek tejszínes leveseket, annál inkább az eredetileg Kínában népszerű tésztás-húsos-zöldséges egytálételeket. Japán legtöbb prefektúrájában télen 5 fok körül van a hőmérséklet, viszont a gyakori földrengések miatt - Hokkaidó-t leszámítva - nem terjedt el a központi fűtés. A földrengésbiztos építkezés velejárója, hogy a falak papírvékonyak, az ablaküvegek pedig egyrétegűek. A szigetelés tehát a nullával egyenlő, és emiatt hiába fűtenek elektromos és gázolajjal feltölthető hordozható fűtőtestekkel, meg falra fölszerelt langyos levegőt lihegő légkondicionálókkal, a lakásokban ettől még ritkán kúszik 16 fok fölé a hőmérséklet. Persze vannak elektromos takarók, és a hagyományos kotatsu [kotacu] (az u-t ejtsd az u és ü között, az a-t pedig rövid á-ként, és mostantól tedd ezt minden japán szónál, amelyben ezek a hangok szerepelnek:) modern változata is egész jó megoldás, mert az ember csak lelógatja a lábát a tatamiba "ásott" és fűtőtesttel kibélelt mélyedésbe, és szinte elfelejti, hogy a füle majd lefagy... Megoldás: alkohol és forró leves. Ez utóbbi gyűjtőneve a nabe, azaz fazék, mely minden leveses egytálételt magába foglal. Ennek a laktató ételnek az is nagy előnye, hogy az ember csak felvagdalja a hozzávalókat, aztán mehet is minden a levesbe. Szerencsés esetben egy igazi elektromos shabushabu fazékban landolnak a dolgok, de megteszi egy hagyományos edény is a gázon vagy a villanytűzhelyen. Maga a szó hangutánzó, azt a hangot próbálja visszaadni, amikor a papírvékonyságú húst a levesbe mártogatjuk. Eredetileg marhahúsból készítették, de ma már disznóból is, a lényeg, hogy a hús tényleg hajszálvékony legyen. Japánban gyönyörűen felszeletelve kifejezetten erre a célra árulják csomagolva, otthon viszont a tökéletes vastagságot, illetve jelen esetben vékonyságot csak szeletelővel érhetjük el, vagy ha van éles késünk, akkor tegyük be rövid időre a húst a fagyasztóba, hogy könnyebb legyen szeletelni. Az alapanyagokat kedvünk szerint variálhatjuk, olyan mint egy kerti sütés, ha épp nincs paprika, jó lesz más is. A lényeg, hogy legyen benne hús és zöldség, és minél több Japánban használatos alapanyagot teszünk bele, annál jobb. Nagy felfedezésem az itthon is kapható gomba válogatás, a csomagban van shiitake, enoki, shimeji [simedzsi], maitake, a leggyakrabban használt japán gombák frissen, ropogósan. Én ezt tettem bele, de mivel a tófu épp elfogyott, azt nem. Meg persze rengeteg olyan alapanyag is van, amit nálunk lehetetlen beszerezni, de most nem arra koncentrálunk, ami nincs, hanem arra, ami van... Ki-ki variáljon kedvére! :)

Hozzávalók pl.:

500 g hajszálvékonyra vágott marha, esetleg disznóhús (lehet vegyesen is, lehetőleg hátszín vagy rostélyos, illetve oldalas vagy karaj)

Japánban lehet külön levesalapot kapni, nálunk egyenlőre nem, tehát nekünk kell elkészíteni. Többféle változat létezik, de az biztos, hogy a hagyományos ponzu szószt kénytelenek leszünk helyettesíteni mással, nálunk ugyanis tudtommal nem kapható egyik fajta japán citrom sem (sudachi [szudacsi], kabosu [kaboszu] és yuzu [juzu])

fél pohár sake [szake] (ázsiai boltokban kapható)

víz

2-3 evőkanál mirin

1 evőkanál dashi (ázsiai és bio boltokban kapható granulátum) fél pohár forró vízben feloldva

a citromos ecet szószhoz:

7 evőkanál szójaszósz

5 evőkanál rizsecet, vagy hasonló ecet

3 evőkanál mirin (ázsiai és bio boltokban kapható)

1 kiskanál dashi 2 evőkanál forró vízben feloldva

2 kiskanál lime lé

só

zöldségek (mennyiséget ennél a receptnél szándékosan nem írok, mindenki annyit és abból tesz bele, amennyit akar. A shabushabu ugyan nem sukiyaki [szukijaki], azaz azt sütsz, amit szeretsz, de hasonló...:

jégcsapretek 

sárgarépa

kínai kel

japán gomba (shiitake [sítake] mindenképpen)

újhagyma

tófu

udon (ázsiai és bio boltokban kapható tészta)

Először elkészítem a citromos ecet szószt, vagyis összeöntöm a hozzávalókat. A zöldségeket felaprítom és félreteszem, a tésztát külön megfőzöm. Egy fazékba beleteszem a dashi-t, a mirin-t és a sake-t és vizet öntök hozzá. Alacsony hőfokon kevergetés közben felforralom. A zöldségeket és a tófut ebben a lében rövid ideig főzöm, olyan sorrendben, ahogy ésszerű, tehát először a hagymát, a retket, a sárgarépát, és csak később a gombát és a tófut, majd a húst is beleforgatom szeletenként (a hús pedig közben olyan hangot ad ki, hogy shabushabu :). Szépen sorban minden szereplőt tányérra teszek, mindenkinek olyan zöldségeket és annyit, amennyit csak akar, és a szószba mártogatva már ehető is. Még rizs sem kell mellé, de ha van, úgyis jó. 

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy Japánban japán étteremben don-t ettem. Ez persze elindított bennem valami megmagyarázhatatlan nosztalgiát eziránt a borzasztóan egyszerű, mégis nagyon finom étel iránt. Hétköznapi kaja, semmi fakszni, de pont ezért van egyfajta bensőséges, családias hangulata. Arról nem is beszélve, hogy hasonlóan a többi japán ételhez, elkészítése rendkívül időtakarékos, csak felrakjuk a rizst főni, és mire kész, már meg is sütöttük hozzá a húst, vagy a halat a zöldségekkel. Maga a don szó a donburi (丼) (az u-t ejtsd a magyar u és ü hang között) szóból jön, mely nagyalakú, mély rizses tálat jelent. A fundamentum a rizs, a feltét pedig nagyon sokféle lehet, ahogy a szósz összetevői is eltérőek lehetnek szakácsonként, sőt akár régiónként vagy évszakonként is. A japánok szeretnek rövidíteni, innen a don, és a szóösszetételekben további rövidítés is előfordulhat, pl. a tenpura donburi-t a hétköznapi életben tendon-nak hívják. Ha tehát készítünk egy kis tenpura-t, akkor egy nagy tál főtt rizsre rápakolva és szósszal leöntve máris tendon-t varázsolhatunk az asztalra. Az oyako [ojako] két szó összevonása, a oya [oja] (親) jelentése szülő, a ko (子) pedig gyereket jelent. Vélhetően azért hívják így, mert csirkéből és tojásból készül. Azt el kell hogy mondjam, hogy az oyakodon nem a don-ok királya, szóval ha valaki nem igazán szereti a rántottát, omlettet, akkor annak inkább másfajta don-t ajánlanék, pl. a gyūdon-t [gjúdon] (az ú a magyar ú és ű hang között), a marhából készült fajtát. Szintén nem javasolnám e hétköznapi, keresetlen ételt vendégek elébe, de hát kell a hétköznapokra is étel, és ez pont jó akkor, ha nincs otthon semmi más, mint rizs, egy kis hagyma, csirke, tojás, no meg a szószhoz való alapanyag... 

Hozzávalók:

4 adag főtt rizs (az elkészítési módot ld. a grillezett lazac zöld teás rizzsel receptben)

Kb. 600 g filézett csirkemell, vagy csirkecomb (ki mennyire szereti a húst, lehet akár fejenként 40 dekával is számolni) 

100 grammonként 1 evőkanál kukoricakeményítő (elhagyható)

3 evőkanál sake [szake] (Bizonyos ázsiai boltokban kapható)

1 fej vöröshagyma

5-6 tojás (ki mennyire szereti a tojást...)

És ami még van otthon, pl. shiitake gomba, sárgarépa, olajban kisütött tófu, újhagyma

A szószhoz:

dashi [dasi] por föloldva 4,5 dl forró vízben (Ázsiai és bio boltokban kapható granulátum)

1 evőkanál nádcukor

3 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható)

3 evőkanál sake [szake]

6 evőkanál szójaszósz

A rizst megmosom, felteszem főni, majd minden összetevőt összevagdalok. Először a shiitake gombát, (ha szárított, akkor be kell áztatni!) majd a sárgarépát, a hagymákat, mintha wok-ot készítenék. A tojásokat összekeverem egy tálban, végül pedig a húst is falatnyi darabokra vágom, és a kukoricakeményítővel és a sake-vel jól összeforgatom. Egy serpenyőbe öntöm a dashi-s vizet, a szósz többi alapanyagával összeforralom, majd először a hagymát, aztán pedig a többi zöldséget 4-5 perc alatt megfőzöm benne. Hozzákeverem a csirkehúst, és fedő alatt közepes lángon még 4-5 percig párolom. Ezután az újhagymát a tojással a tetejére halmozom, visszateszem rá a fedőt, és még egy pár másodpercig hagyom, hogy a tojás összeálljon. A végén pedig a rizses tálakba kiszedett rizs tetejére szépen ráhelyezem a tojásos húst. 

A tófuról már sokszor volt szó, nem is lehet elégszer emlegetni, mivel nélkülözhetetlen alapanyaga a japán konyhának. Lehet levesbe tenni, vagy éppen hússal és zöldséggel olajban kisütni, de akár fasírozottba is kerülhet töltőanyagnak. Nagyon sokféleképpen felhasználható, és más ételekkel könnyen kombinálható, most mégis egy olyan tulajdonságát emelném ki, amiről talán nem mindenki tud. A tófu tökéletesen ehető egymagában is. Ha főzünk hozzá rizst úgyis jó, de akár egyedül is megállja a helyét könnyű fogásként.

Hozzávalók:

1 csomag tófu (a legjobb minőségű tófu a bioboltokban  kapható, de a dm üzletekben natúr tófu néven is elég jót vehetünk)

1 kiskanál reszelt gyömbér (sajtreszelőn is lereszelhető)

1 evőkanál kukoricakeményítő

2 evőkanál szójaszósz

2 evőkanál sake [szake] (ázsiai boltokban kapható)

1/2 evőkanál mirin (bio és ázsiai boltokban kapható)

1 kiskanál dashi [dasi] por 2 dl vízben feloldva (ázsiai boltokban kapható)

1 evőkanál vékony szeletekre vágott újhagyma

A tófu akkor jó, ha nem tocsog a saját levében, ezért érdemes alacsony hőmérsékleten pár perc alatt minden oldalát serpenyőben kicsit megsütni, majd konyhai papírtörlőbe tekerni, vigyázva, hogy ne törjön össze. A kukoricakeményítőt, a szójaszószt, a szakét, a mirint  és a 2 dl vizet a dashi porral egy serpenyőben összekeverem, és alacsony hőmérsékleten addig hevítem, amíg be nem sűrűsödik. Ez kb. 3-4 percig tart, de közben végig kevergetem, hogy nehogy leégjen. A végén belekeverem a gyömbért, majd 2 részre vágom a tófut, ráöntöm a szószt, és a tetejére halmozom a hagymát. Ha mellékfogásnak szánom, akkor akár 4 személyre is elég, de vigyázat, annyira finom, hogy egy ember is simán felfalhatja!

A japánok étkezési szokásai sokat változtak az idők folyamán, és erről a hagyományos japán ételek vizsgálatakor győződhetünk meg a legjobban. 

Íme egy 1757-ből való leírás:

"A vadászás fő gyönyörűségek, nem is kóstolnak egyéb húst, hanem amelyet vadászással nyernek, az ürü-, vagyis berbécs-, disznó-, tehén- és bornyúhústól nem kevésbé, mint mi az eb-, vagy lóhústól, irtóznak. Hasonlóképpen a tejet és sajtot meg nem eszik, mint mi a nyers vért. Gyönyörűség, nem eledel kedvéért tartanak tyúkokot és lúdakot. Azért ritkán s akkor is vadhússal élnek, többnyire halat, gyümölcsöt, paréjt, vagyis kerti veteményt, rizskását esznek és e mértékletesség után jó egészségesek, csaknem mindnyájan számos esztendőkig élnek, ha valami eset elé nem adja magát; [...]" (Horatius Turzelinus-Léstyán Mózes: Xavéri Szent Ferenc élete in Messziről Felmerülő vonzó szigetek I. (szerk. Buda Attila) Ráció Kiadó, Budapest, 2010, 43-44. o. ld. itt: http://www.racio.hu/html/116-messzirol-felmerulo-vonzo-szigetek.html)  

Tehát ha valaki hamisítatlan ősi japán ételt szeretne készíteni, annak aligha ajánlhatunk jobbat, mint rizst, halat és zöld teát. Ha ehhez társul még zöldség és gyümölcs, akkor aztán tényleg teljes a kép, főleg, ha miso [miszo] levest is tálalunk hozzá. És figyelem, most következik az igazi truváj: a teát nem az ételhez adjuk, hanem az ételen. A fanyalgók próbálják ki, és csak utána mondják, hogy nem ízlett! :)

Hozzávalók: 

1 csésze rizs (lehetőleg sushi rizs)

víz (a rizs másfélszerese)

200 g filézett lazac

1 evőkanál dashi [dasi] (ázsiai és bio boltokban kapható)

1 evőkanál mirin (ázsiai és bio boltokban kapható)

3 teáskanál szójaszósz

Kb. 1 liter víz

4 teáskanál zöld teafű vagy 2 zöld teafilter

1 evőkanál szezámmag

1 alga lap (japánul nori, ázsiai és bio boltokban kapható)

4 evőkanál újhagyma

Először elkészítem a rizst. Jó alaposan megmosom a rizsszemeket, úgy, hogy egymáshoz dörzsölöm őket. Akkor fejezhetjük be a mosást, amikor legalább kétszer átlátszó vizet öntöttünk le a rizsről. Nagy szerencse, ha van rizsfőző a háznál, de ha nincs, akkor a legegyszerűbb, ha egy fedővel ellátott edényt használunk, és a megmosott rizst másfélszeres mennyiségű vízzel öntjük föl. Miután a víz felforrt, takarékra vesszük, villany tűzhely esetén a legalacsonyabb fokozatra, és minimum 20, de inkább 25 percig pároljuk. Ezután jót tesz neki, ha 10-15 percig  még az edényben hagyjuk. A rizst félreteszem, és a lazacot feldarabolom. A dashi port, a mirint és a szójaszószt egy edényben összekeverem a lazaccal, és 30 percre félreteszem. Grillsütőben sül a legtökéletesebbre nagyon kevés zsiradékon, de előmelegített sütőben is megsüthető, vagy akár egy serpenyőben is, a lényeg, hogy ne készítsük túl, a lazacnak 3-4 perc is elég közepes (max. 170-180 fok) hőmérsékleten. Míg sül, felszeletelem az újhagymát, és 10 percre hideg vízbe áztatom, majd leszűröm. Egy serpenyőben pár perc alatt alacsony hőmérsékleten aranybarnára pirítom a szezámmagot.  Miután megsült a lazac, villával összetöröm, és hagyom kihűlni. 4 kis tálkába szedem a rizst, ráhalmozom a lazacot, a tetejére pedig szép csíkokra tépdesett (vagy konyhai ollóval vágott) alga szeleteket teszek. Elkészítem a zöld teát, és azon melegében óvatosan ráöntöm a lazacos rizsre. A végén pedig megszórom a művet pirított szezámmaggal.

Ki gondolná, hogy óriási különbség van a hanbāgu és a hanbāgā között? Mindkettő angol eredetű persze, és köze van a hamburgerhez, csakhogy a hanbágu (az első a helyett ejts rövid á-t, a másodiknál pedig hosszút) buci nélküli hús szósszal leöntve. Kedvelt főétel ebéd menükben, kérhető sült krumplival, de általában rizzsel eszik, szigorúan késsel és villával, lévén külföldi eredetű étel. Káposztasalátával zseniális. A hanbāgā viszont a sima hamburger, melynek számtalan létezési formája van, a legismertebb gyorsétteremláncbelitől az originál japán stílusú wasabis, szójaszószos változatig. Ez utóbbi csodák kaphatóak a Mos Burger (japánul mosu bāgā [moszu bágá] nevű láncnál http://www.mos.co.jp/index.php, http://en.wikipedia.org/wiki/MOS_Burger ahol az egyik legcsúcsabb verzió a garnélarákos hamburger. A legegészségesebb minden bizonnyal a raisu bāgā [raiszu bágá], azaz a rizsből készült zsemlébe helyezett japán stílusú hamburger, melynek forgalmazásában az éjjel-nappali üzletek élen jártak a boldog 90'-es években. Aztán onnan eltűntek, de a Mos Burger ma is lelkes híve ennek az újításnak. Szóval irány a McDonald's, de vigyünk tubusos wasabi-t és lapos üvegben szójaszószt. Vagy csináljunk otthon eredeti japán hanbāgu-t.

300 g darált hús, lehetőleg marha és sertés fele-fele arányban, de sertés helyett lehet csirke is

3 evőkanál zsemlemorzsa

1 tojás

1 evőkanál fehér miso [miszo]

4 evőkanál sake [szake] vagy sherry, esetleg jó minőségű fehérbor

1 szál újhagyma

1/2 evőkanál szójaszósz

2 evőkanál vaj

só

bors

olaj

Egy közepes méretű edényben összekeverem a zsemlemorzsát és a szake felét. Hozzákeverem a húst, az újhagymát, a tojást, a miszot, a sót és a borsot, és alaposan összedolgozom. Kézzel olyan formára alakítom a húspogácsákat, amilyenekre csak akarom, és közepes hőfokra melegített serpenyőbe teszem az előre felhevített olajba. Mérettől függően pár percig sütöm mindkét oldalát (kb. 5 perc). Ezután a serpenyőbe öntöm a szake másik felét, a szójaszószt és a vajat, és addig keverem, míg jól össze nem keverednek. Ezzel a szósszal leöntve tálalom a húspogácsákat salátával és rizzsel. Akinek ez a szósz nem elég, az tegyen rá a már nálunk is kapható Tonkatsu [tonkacu] szószból. Kísérőnek reszelt jégcsapretek vagy káposztasaláta tökéletes választás.

Még mindig tart a padlizsán szezon, de ilyenkor nyár végén különösen elkap a hév, vagy inkább a kétségbeesés, hogy minél többet egyek belőle, amíg még lehet. Japánban volt egy kedvenc helyem, ahol házias ételeket árultak, dobozba csomagolva lehetett hazavinni, és nagyon praktikus volt nyáron, amikor a 40 fokban képtelen lettem volna otthon főzni. Japánban a kézzel készült ételt [手作り料理] (tedzukuri rjóri) nagy becsben tartják, és egyre több olyan hely nyílik, ahol hagyományos japán fogásokat árulnak. Ami állandó, az a miso shiru (miszo siru) és a rizs, ez utóbbit ipari rizsfőzőben főzik, és onnan szedhet magának az ember különböző méretű dobozokba. A rizshez és a leveshez pedig különféle kísérő fogások közül lehet választani, ez az おかず (okadzu), párolt zöldségek, sült húsok, ilyesmik. A miso-ba forgatott padlizsán nagy kedvencem, többféle elkészítési módot is megosztok majd. De most először is álljon itt egy alap recept.   

A miso (味噌) [miszo és nem mizo!] szójabab paszta, melynek használatát a Heian korban (794-1185) tanulták el a japánok a kínaiaktól. Ez a semmivel sem összetéveszthető karakteres íz az alapja a miszo levesnek, japánul shiru-nek (汁) [siru], tehát a levesbetét ugyan változik, de a miszo marad. Többféle miszo létezik, a fajtákról majd egy külön fejezetben lesz szó. A japán fogások elfogyasztásánál talán az a legérdekesebb, hogy nincs sorrend, tehát mindenki akkor és azt eszik, amit éppen megkíván. Kis adagban ugyan, de sokféle étel közül lehet választani, és egyáltalán nem kötelező az előétel-leves-főétel sorrend betartása. A miso levest is sokan az étkezés végére hagyják, és való igaz, hogy a leves telít, az étkezés végén viszont jól esik a meleg ital. Keleten hagyományosan egyébként sem isznak hideget, főleg nem jeges, cukros üdítőket, mert nem tesz jót az emésztésnek. A tea viszont mindig jó választás. A miso-t nem csak levesben használjuk, hanem pl. pácolásra is tökéletes.