Az újévről írtam már 2013-ban eleget, most inkább azon merengenék, hogy miért tartják sokan nehezen megoldhatónak a friss, nyers zöldség fogyasztását télen. Ma már szinte egész évben ugyanolyan esélyekkel indulunk, ha hazai zöldségre vágyunk, mert én ettem már piacról származó vízízű felfújt paradicsomot augusztusban, és teljesen jó bogyiszlói paprikát januárban. Alapvetően ellene vagyok a télen epret, nyáron banánt fogyasztó népszokásnak, de el kell ismernem, hogy az élelmiszerek minősége rengeteget változott az elmúlt pár évben. Ott van pl. a nagy dilemma, hogy akkor most a friss áru -e a jó, vagy inkább a konzerv, esetleg a fagyasztott. Vannak esetek, amikor nem biztos, hogy a "friss" tényleg az, illetve jobb -e a friss holland, mint a fagyasztott magyar? A konzervvel az is együtt jár, hogy az üveget, illetve a fémet ki kell dobni, és így nagyobb lesz az ökológiai lábunknak a nyoma, mint ha kicsi műanyag zacskót dobunk ki. Vagy mégsem. Őrült nagy dilemmák ezek, nem is beszélve a fagyasztás egészségre káros hatásáról. A legjobb nyilván az, ha magunk termesztjük, ami újabb kérdéseket vet fel, pl. hogy az erkélyen hónapokig nevelgetett 1 kg paradicsom megéri -e a fáradtságot, illetve hogy tényleg jó -e, ha a városi levegőn érleljük... Ezeket a kérdéseket momentán nem tudom megválaszolni, és nem is biztos, hogy valaha meg fogom tudni, azt viszont egészen biztosra veszem, hogy télen sem kell a szervezetet megfosztani a friss zöldségtől. Ott van rögtön a jó öreg káposzta. Ha megpároljuk, akkor olyan büdös lesz a lakásban, hogy egy életre elmegy tőle a kedvünk. Ha készen vesszük a párolt káposztát, akkor meg tele van cukorral. A legjobb tehát, ha nyersen tesszük az asztalra, és reszelünk még hozzá egy kis répát, vagy hagymát, vagy mindkettőt.

Japánban télen a jégcsapretek a menő. Persze a káposztasaláta is, de az már inkább amerikai beütéses, mert ha saláta, akkor az a coleslaw még a KFC-ben is. Az pedig már a globalizáció vívmánya. Van viszont ez a csodálatos gyökér, ez a jégcsap formájú retek, amiből nálunk is van télen bőven, finom is, magyar is, és még olcsó is. Most egy újévi retek saláta receptet osztok meg azzal a felhívással, hogy hajrá téli zöldségek, kerüljetek bele a magyar emberek étrendjébe!

Friss, ropogós, nyers zöldségekben gazdag boldog új évet kívánok mindenkinek! 

Hozzávalók: (az arányok kedvéért írtam a mennyiséget, de érdemes ennél többet csinálni egyszerre, mert nagyon finom, és gyorsan elfogy)

1 jégcsapretek (kb. 500 g)

1 sárgarépa (kb. 100 g)

2 kiskanál só (én Himaláját használok)

1 evőkanál cukor (én nádcukrot használok) 

4 evőkanál ecet (lehetőleg rizs, de lehet alma is, viszont semmiképpen ne a sima 10, meg 20 %-os...) 

A feldolgozást illetően bármi megengedett, a lényeg, hogy hámozzuk meg a retket és a répát Hogy milyen formára nyessük, az szerintem mindegy. Ha nagyon kevés időm van, akkor nem szoktam vacakolni a reszeléssel, vagdosással, hanem berakom őket a botmixeres aprítómba, és egészen kicsire vagdalom. Így 3 perc alatt kész a saláta. (A japánok hosszú csíkokra szokták vágni mindkettőt, de ez véleményen szerint részletkérdés.) Egy nagy üvegtálba teszem a felaprított zöldséget, hozzákeverem a sót, és egy kicsit állni hagyom. Ezután nem túl erősen kifacsarom a sós zöldséget, ez megszabadítja a felesleges víztől, viszont nem az egésztől, mert akkor könnyen kiszárad. Csak egy enyhe nyomás a két tenyerem között, és már kész is. Hozzákeverem a cukrot és az ecetet, jól összeforgatom, és legalább egy órára, de akár egy egész napra hűtőbe teszem. Lezárt műanyag dobozban 3-4 napig is eláll. Nem csak újévkor, egész télen nagyon finom saláta.  

A legkedvesebb japán szakácskönyvem szerint - amit ezúton is nagyon köszönök barátnőmnek -, a nikujaga (肉じゃが) [nyikudzsaga, a japánban a ni-t mindig nyi-nek ejtjük, az u-t ejtsd az u és ü között, az a-t pedig rövid á-nak] az a japán étel, amelyet a legtöbben készítenének el maguknak. Első lett továbbá azon a felmérésen is, hogy milyen japán ételt készítenél el másoknak. Az olvasók eszerint felebarátaikat is szeretik annyira, mint magukat, és a nikujaga így kerülhetett fel a dobogó tetejére. Maga a szó a niku, hús, és a jagaimo, vagyis krumpli rövidítése, magyar jelentése tehát húsos burgonya, vagy hús és burgonya, de mivel rövidítés, igyekeztem a buri szóval visszaadni a japán szó hangulatát. Nagyon egyszerű, hétköznapi étel, sokféle elkészítési móddal, variálható hozzávalókkal. A gyerekek is nagyon szeretik, már csak ezért is érdemes gyakran, és jó nagy adagban elkészíteni. 

Sokféle elkészítési módja van, és mivel igazi házi kaja, ezért erről is elmondható, hogy ahány ház, annyi szokás. Étteremben ne keressük, ez amolyan anyukám receptje. A legfontosabb alkotó elem - mint ahogy azt már más japán recepteknél megszokhattuk - a dashi. (Elkészítési módját ld. a dashi című bejegyzésben.) Akkor lesz igazán finom a nikujaga-nk, ha magunk készítjük a dashi-t tonhalpehelyből és konbu-ból. Ezen kívül a szójaszósz, a hagyma, a krumpli és a marhahús állandó szereplő, tehát ha ezen kívül valami hiányzik, semmi gond. Nekem pl. a múltkor, amikor a fenti fotó készült, pont volt itthon shirataki [sirataki], viszont zöldbab meg nem. A lényeg, hogy mindenki variáljon kedvére.

A shirataki ma már nálunk is kapható, nagyon divatos "tészta". Konnyaku-ból készül, kalóriaszegény és nagyon egészséges. (A konnyaku-ról bővebben ld. február 4-i bejegyzés). Felhasználási módjáról a csomagoláson mélyen hallgatnak, pedig azért ezt nem ártana magyarul is tisztázni. Pl. rá lehetne írni, hogy amikor kivesszük a csomagolásból, akkor vízben ázik, és nagyon furcsa szaga van, de ez teljesen normális, le kell öblíteni hideg víz alatt egy szűrőben 1 percig, és kész. Utána már csak 2 percig kell forró vízben főzni, és már adhatjuk is hozzá az ételhez. 

Hozzávalók:

4 nagyobb burgonya (kb. 600 g)

1 fej vöröshagyma (kb. 200 g)

1 szál sárgarépa (kb. 120 g)

200 g vékonyra szeletelt marhahús

200 g shirataki [sirataki]

2 evőkanál olaj

2 csésze (4 dl) dashi [dasi]

2 evőkanál sake [szake] Ázsiai boltokban kapható főzőbor

2 evőkanál nádcukor

4 evőkanál szójaszósz

8 egész zöldbab

A krumplit meghámozom, falatnyi darabokra vágom, és hideg vízbe áztatom. A vöröshagymát kb. 8 részre vágom, nagy szeletekben hagyom, nem aprítom föl. A sárgarépát és a marhahúst is falatokra vágom, az utóbbit először szép vékonyra szelem. A shirataki-t megfőzöm (ld. fent), és feldarabolom, hogy ne legyenek olyan hosszúak a szálak. Leszűröm a krumplit. A nagy darabokban hagyott hagymát megforgatom az olajban, és nagy lángon addig sütöm kevergetés közben, amíg illatozni nem kezd, vigyázva, nehogy leégjen. Hozzáadom a sárgarépát, a krumplit és a marhahúst. 1-2 percig kevergetem nagy lángon. Hozzákeverem a shirataki-t, a dashi-t és a sake-t. A japánok nem szeretik, ha az étel zsíros, ezért minden esetben le kell szedni a húsléről a habot. Hozzáadom a cukrot, fedőt teszek az edényre, és 5 percig alacsony hőmérsékleten párolom. Hozzáöntöm a szójaszószt, majd további 15 percig párolom fedő alatt kis lángon. A zöldbabot félbevágom, megfőzöm, és díszítésként a kész nikujaga-ra teszem.

Ha nem tudunk shirataki-hoz jutni, semmi gond, egy másik receptben nem is tartozik a hozzávalók közé. Ehhez csupán az alábbiakra van szükség:

300 g marhahús

4 nagy krumpli (kb. 600 g)

1 nagy fej vöröshagyma (kb. 200 g)

2 csésze (4 dl) dashi [dasi]

2 evőkanál nádcukor (az eredetiben 6 kanál van, de akkor borzasztóan édes lesz...)

1 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható édes főzőbor)

5 evőkanál szójaszósz

1 evőkanál olaj

Mindent a fenti leírás szerint csinálok egészen addig, hogy az olaj, hagyma, hús, krumpli az edénybe került, és ezután a dashi-t, a mirin-t és a cukrot egyszerre keverem hozzá, és nagy lángon felforralom. Közepes hőmérsékleten leszedem a habot a tetejéről, és fedő alatt párolom 15 percig. A végén fedő nélkül főzöm még 5 percig, amíg a szósz besűrűsödik. 

A kakiage [az a-t ejtsd rövid á-nak] (掻き揚げ) magyar fordításán sokat törtem a fejem. A kaki (掻き) [itt főleg ejtsd az a-t rövid á-nak... :)] az utána következő ige jelentését hivatott erősíteni, tehát itt az ageru (揚げる) igét nyomatékosítja, amely azt jelenti, hogy serpenyőben, olajban kisütni. A kakiage a tenpura (ld. zöldséges tenpura bejegyzés) egyik fajtája, de semmiképpen sem a hagyományos tenpura, mint ahogy ez tévesen több könyvben, blogban megjelent már. A kakiage tehát röviden azt jelenti, hogy hosszúkás darabokra vágott különböző zöldségeket, tengeri herkentyűket lisztbe forgatunk, majd forró olajban kisütünk. Sosem gondoltam volna, hogy ez a többféle alapanyag első próbálkozásra összeáll eggyé, és hogy ilyen jól fog kinézni. Aki nem hiszi, próbálja ki.

Hozzávalók:

6 nagyobb, vagy kb. 18 kisméretű garnélarák (nem lehet túladagolni, de nagyon fontos a méret, mivel különböző a nagysága a rákoknak, ezért érdemes úgy számítani, hogy annyi mennyiség legyen a garnélarákból, mint amennyi a kukorica)

120 g vöröshagyma

60 g sárgarépa

80 g kukorica (ha fagyasztott, akkor először olvasszuk ki, és egy kicsit szárítsuk meg)

1 tojás

2/3 csésze liszt (1 csésze 200 ml)

olaj 

jégkocka, vagy jeges víz

A hozzávalókból kimaradt a mitsuba [micuba, az u-t ejtsd az u és ü között], azaz japán vad turbolya, de szerintem anélkül is tökéletes. A Jankovich Kúriában Rácalmáson ezzel a technikával készül az egyik kitűnő koreai előétel, Forster Zoltán petrezselymet tesz bele, ettől valóban sokkal színesebb lesz, nagyon jól mutat benne a zöld szín. A garnélarák helyett cukkinit használ, nem tesz bele kukoricát, viszont kukoricalisztben süti ki. Ebből is látszik, hogy variálhatunk kedvünkre.

Minden sütnivalót kb. 3 cm hosszú vékony darabokra vágok, ha a garnéla nagyobb, akkor feldarabolom, ha kicsi, akkor egészben hagyom. A bunda elkészítésénél nagyon fontos, hogy a tenpura-nál leírtakhoz hasonlóan hideg legyen a víz. Ehhez én vagy jégkockát, vagy egy tálkában kb. 20 perc alatt mélyhűtőben lehűtött vizet használok. Az 1 darab tojásomhoz annyi jeges vizet (ha jégkocka, akkor először hagyom feloldódni) teszek, hogy 2/3 csészényi legyen (1 csésze 200 ml), és egy nagy tálba öntöm. Szép lassan hozzászórom a lisztet, és alaposan összekeverem. Közben kb. 170 fokosra olajat melegítek egy serpenyőben. A hőmérséklet akkor jó, ha egy fakanalat az olajba mártva nagyobb buborékok keletkeznek. A rákocskákat és a zöldségeket beleforgatom a masszába, és a serpenyőbe teszem. Egy nagyobb fakanállal kell az egészet összefogni, ügyesen, úgy, hogy a masszával egyben maradjon minden, és óvatosan kell belecsúsztatni a forró olajba. 2 percig sütöm az egyik oldalát, majd nagyon óvatosan megfordítom, és megint 2 percig sütöm a másik oldalát is.

Kb. 15 perc alatt elkészíthető kísérő fogás, rizzsel és egy kis sörrel a legjobb... :) 

Fantasztikus, hogy milyen sok japán alapanyagot lehet már Magyarországon is kapni. Pár száz forintért shiitake [sítake] (az a-t ejtsd rövid á-nak) gomba, fél kilós lótusz gyökér és eredeti japán konnyaku egyenesen Gunma prefektúrából. Ez utóbbit nemrég emlegettem az oden-nel kapcsolatban, amit ugyan még nem sikerült hozzávalók híján elkészítenem, de ha ilyen ütemben fejlődik a japán élelmiszerek importja, akkor nemsokára lesz oden poszt is. Ez a zselés anyag úgy készül, hogy a kígyópálma (Amorphophallus konjac) gumójából készült porhoz vizet, algát és kalcium hidroxidot (savanyúságot szabályozó anyag: E526) adnak. Kalóriatartalma minimális, viszont rostban nagyon gazdag. Íze nem jellegzetes, könnyen átveszi a többi hozzávalóét, ezért a japán konyha előszeretettel alkalmazza "töltőanyagnak". Egészséges, olcsó és alkalmazkodik a környezethez. Mi kell még?

A chikuzen-ni [csikuzen nyi] (az u-t ejtsd az u és ü között) nagyon népszerű Japánban, olyannyira, hogy egy felmérés szerint 5. a "magamnak elkészíteném és megenném" japán ételek listáján. Chikuzen a mai Fukuoka környéke, a ni [nyi]  pedig a niru [nyiru] főzni szóból képzett főnév. A három nélkülözhetetlen alapanyag hozzá a csirke, gyökerek és a konnyaku. Ehhez jöhet még egy kis shiitake gomba, sárgarépa és zöldbab, valamint az a jellegzetes japán szósz, amelyet nagyon sok ételben használnak. Gobót, azaz bojtorjángyökeret (Arctium lappa, állítólag Mezőkövesden és környékén csibirka néven ismerik) még nem sikerült beszereznem, de ami késik...

Hozzávalók:

300 g csirkemellfilé

1 nagy sárgarépa

160 g lótuszgyökér

6 friss vagy szárított shiitake (a szárított gombát használat előtt be kell áztatni!)

160 g konnyaku

2 evőkanál olaj

3 evőkanál nádcukor

2 teáskanál mirin (ázsiai és bio boltokban kapható főzőbor)

2 kiskanál dashi [dasi] (Ázsiai boltokban kapható granulátum) 3 dl meleg vízben feloldva

5 evőkanál szójaszósz

2 evőkanál sake [szake] (Ázsiai boltokban kapható)

kb 12 szál zöldbab

Minden hozzávalót falatnyi darabokra vágok, ha van elég időm, akkor a lótuszgyökeret és a sárgarépát virág alakúra. A lótuszgyökeret felvágás után rögtön vízbe áztatom, és ha szárított gombát használok, akkor azt is beáztatom. A konnyakut előfőzöm, forrás után kb. 5 percig, aztán kiveszem a vízből, és ha kihűlt, akkor vagy kanállal vágok belőle falatnyi darabokat, vagy kézzel töröm, mert így állítólag jobb íze lesz. 1 teáskanál olajat felforrósítok egy serpenyőben, beleteszem a csirkemellet és nagy lángon pár perc alatt állandó forgatás közben jól átsütöm. Amikor szép barna, kiveszem. 2 kiskanál nádcukrot, 2 kiskanál mirint és 4 kiskanál szójaszószt összekeverek egy tálban, és összekeverem a hússal. A serpenyőbe 3 teáskanál olajat öntök, és ebben a lótuszgyökeret és a sárgarépát 2-3 perc alatt nagy lángon átsütöm. Beleteszem a konnyaku-t és a shiitake-t, kevergetés közben kicsit átsütöm, majd hozzáöntöm a dashi-s vizet és a sake-t, és miután felforrt, fedő alatt 5 percig kis lángon párolom. Hozzákeverek 2 evőkanál nádcukrot, és még 10 percig párolom fedő alatt. Hozzáöntöm a csirkét a szósszal együtt, belekeverek 3 evőkanál szójaszószt, és további 8 percig párolom. Ezután leveszem a fedőt, belerakom a zöldbabot, jól összekeverem, és nagy lángon addig főzöm, amíg a szósz teljesen elpárolog. Rizzsel tálalom.   

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy Japánban japán étteremben don-t ettem. Ez persze elindított bennem valami megmagyarázhatatlan nosztalgiát eziránt a borzasztóan egyszerű, mégis nagyon finom étel iránt. Hétköznapi kaja, semmi fakszni, de pont ezért van egyfajta bensőséges, családias hangulata. Arról nem is beszélve, hogy hasonlóan a többi japán ételhez, elkészítése rendkívül időtakarékos, csak felrakjuk a rizst főni, és mire kész, már meg is sütöttük hozzá a húst, vagy a halat a zöldségekkel. Maga a don szó a donburi (丼) (az u-t ejtsd a magyar u és ü hang között) szóból jön, mely nagyalakú, mély rizses tálat jelent. A fundamentum a rizs, a feltét pedig nagyon sokféle lehet, ahogy a szósz összetevői is eltérőek lehetnek szakácsonként, sőt akár régiónként vagy évszakonként is. A japánok szeretnek rövidíteni, innen a don, és a szóösszetételekben további rövidítés is előfordulhat, pl. a tenpura donburi-t a hétköznapi életben tendon-nak hívják. Ha tehát készítünk egy kis tenpura-t, akkor egy nagy tál főtt rizsre rápakolva és szósszal leöntve máris tendon-t varázsolhatunk az asztalra. Az oyako [ojako] két szó összevonása, a oya [oja] (親) jelentése szülő, a ko (子) pedig gyereket jelent. Vélhetően azért hívják így, mert csirkéből és tojásból készül. Azt el kell hogy mondjam, hogy az oyakodon nem a don-ok királya, szóval ha valaki nem igazán szereti a rántottát, omlettet, akkor annak inkább másfajta don-t ajánlanék, pl. a gyūdon-t [gjúdon] (az ú a magyar ú és ű hang között), a marhából készült fajtát. Szintén nem javasolnám e hétköznapi, keresetlen ételt vendégek elébe, de hát kell a hétköznapokra is étel, és ez pont jó akkor, ha nincs otthon semmi más, mint rizs, egy kis hagyma, csirke, tojás, no meg a szószhoz való alapanyag... 

Hozzávalók:

4 adag főtt rizs (az elkészítési módot ld. a grillezett lazac zöld teás rizzsel receptben)

Kb. 600 g filézett csirkemell, vagy csirkecomb (ki mennyire szereti a húst, lehet akár fejenként 40 dekával is számolni) 

100 grammonként 1 evőkanál kukoricakeményítő (elhagyható)

3 evőkanál sake [szake] (Bizonyos ázsiai boltokban kapható)

1 fej vöröshagyma

5-6 tojás (ki mennyire szereti a tojást...)

És ami még van otthon, pl. shiitake gomba, sárgarépa, olajban kisütött tófu, újhagyma

A szószhoz:

dashi [dasi] por föloldva 4,5 dl forró vízben (Ázsiai és bio boltokban kapható granulátum)

1 evőkanál nádcukor

3 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható)

3 evőkanál sake [szake]

6 evőkanál szójaszósz

A rizst megmosom, felteszem főni, majd minden összetevőt összevagdalok. Először a shiitake gombát, (ha szárított, akkor be kell áztatni!) majd a sárgarépát, a hagymákat, mintha wok-ot készítenék. A tojásokat összekeverem egy tálban, végül pedig a húst is falatnyi darabokra vágom, és a kukoricakeményítővel és a sake-vel jól összeforgatom. Egy serpenyőbe öntöm a dashi-s vizet, a szósz többi alapanyagával összeforralom, majd először a hagymát, aztán pedig a többi zöldséget 4-5 perc alatt megfőzöm benne. Hozzákeverem a csirkehúst, és fedő alatt közepes lángon még 4-5 percig párolom. Ezután az újhagymát a tojással a tetejére halmozom, visszateszem rá a fedőt, és még egy pár másodpercig hagyom, hogy a tojás összeálljon. A végén pedig a rizses tálakba kiszedett rizs tetejére szépen ráhelyezem a tojásos húst. 

A soba [szoba] szó hajdinát jelent, de egyben egy nagyon vékony tésztafajta neve is. A tészta természetesen hajdinából készül, ebből következik, hogy nagyon egészséges. Talán ezért is van, hogy gyerekkoromban ki nem állhattam, de nem a hajdinával volt bajom, hanem azzal, hogy egészen véletlenül minden kedves ismerős soba étterembe vitt minket, és egyszerűen besokalltam tőle. Ráadásul a soba tésztából készült zarusoba tényleg nem kifejezetten gyermekbarát étel, ha csak arra gondolunk, hogy nem áll másból, mint ebből a bizonyos hajdinatésztából jéghidegen, a rá szórt alga csíkokból, valamint a mellé kis csészékben tálalt szójaszósz alapú szószból és újhagymából. Slussz. Hát csoda, hogy egy 11 éves a világvégére fut előle? A soba eme fajtája olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy később sem voltam képes megbarátkozni vele, és minden egyes alkalommal, amikor lehetőségem volt elkerülni, mert pl. ki lehetett váltani a vastagabb udon nevű tésztával, akkor úgy is tettem. Egészen addig, amíg fel nem fedeztem sült formáját, és bele nem szerettem ebbe a verzióba. A yaku [jaku] szó jelentése süt, éget, a yaki [jaki] pedig sütést, grillezést jelent. Mivel a japánok hagyományosan nem használnak sütőt, csak egy kicsi sütésre alkalmas tepsijük van a gázlap alatt, amelybe csupán néhány halacska fér be, ezért a yaki szó a tűzön közvetlenül megsült dolgokra vonatkozik. Ez lehet hús, zöldség, tészta, bármi, a yakitori pl. sült csirkét, a yaki niku sült húst, a tako yaki sült polipot, a yaki soba pedig sült hajdinatésztát jelent. A legérdekesebb szóösszetételek az okonomi yaki, ami szó szerint annyit tesz, hogy azt sütjük, amit ön szeretne, és a sukiyaki [szukijaki], amiből a suki ekét jelent. Sukiyaki receptet majd később teszek fel, most inkább a soba-ról szólnék még pár szót, annak is a sült verziójáról, meg arról, hogy milyen jó dolog is az, amikor az ember egy jó nagy társasággal betér egy yaki soba-ra és okonomi yaki-ra szakosodott étterembe, különösen télen, amikor csontig átfagyva száll le a bicikliről, és vonszolja be magát a forró gázlapokkal teli helyre. Az én kedvenc yaki soba éttermem két szintes, az alsó szinten fapadló van, hatalmas asztalok, az asztallap helyén sütőlapok, a felső szint pedig tatamis, szintén sütőlapokkal felszerelt, viszont alacsony asztalokkal. A társaság tagjai helyet foglalnak, majd miután mindenki kiválasztotta, hogy milyen feltéttel (marha, disznó, csirke, tengeri herkentyű, esetleg vegetáriánus) kéri a tésztát, a személyzet felszolgálja a ház ajándékát, a fejenként egy darab tojást. Azt ők vágják rá a forró sütőlapra, de a tészta és a feltét rápakolása már a vendég dolga. Az asztalon van szósz, egy kis alga, gyömbér, mindenki azt és annyit tesz az ételére, amennyit csak akar. A tészta és a rávalók pár perc alatt megsülnek, és az egész a tükörtojással együtt fogyasztható. Olcsó, finom, laktató, télen melengető étel, az elkészítése pedig még szórakoztató is. Ezek a helyek mindig tele vannak, főleg a diákság körében népszerűek, úgyhogy nekem mindig diákkorom telei jutnak róla eszembe. 

Hozzávalók:

300 g soba tészta (Ázsiai és bio boltokban kapható)

1 sárgarépa

150 g sertés (szűzérme a legjobb, de combból is tökéletes)

1 zöld kaliforniai paprika

1 gerezd fokhagyma

1 fél fej fejes káposzta

1/2 fej vöröshagyma

2 evőkanál (szezám) olaj

2 evőkanál sake [szake] (Ázsiai boltokban kapható)

1 evőkanál szójaszósz

A tálaláshoz tonkatsu [tonkacu] szósz, gyömbér savanyúság és alga csíkok. (Ázsiai boltokban kapható)

A szoba tésztát a használati utasításnak megfelelően elkészítem. Fontos, hogy ne főzzük túl, és a a szűrés után közvetlenül hideg vízzel öblítsük le. Közben gyufaszál vékonyságú csíkokra felaprítom a meghámozott répát, nagyobb darabokra vágom a hagymát, és nagyon vékony csíkokra felszeletelem a húst. Érdemes előzőleg 15-20 percre mélyhűtőbe tenni, hogy könnyebb legyen kb. 1 mm-es csíkokra felvágni. Apró darabokra vágom a káposztát, felszeletelem a kapliforniai paprikát és a fokhagymát. Ha ez megvan, akkor az olajat egy serpenyőben, még jobb, ha wokban felhevítem, majd a forró olajban megsütöm a vöröshagymát és a sárgarépát. Kb 2 perc után hozzákeverem a húst és a paprikát, majd újabb 2 perc múlva hozzáadom a fokhagymát és a káposztát. Megint kevergetem úgy 2 percig, és most a tésztát öntöm közéjük, meglocsolom a szakéval, a szójaszósszal, és amíg átforrósodik a tészta, kevergetés mellett sütöm. A szósszal leöntve forrón tálalom. 

Most biztos lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy ez hülyeség, a curry nem is japán étel! Mások pedig mondhatják, hogy milyen japánételblog az olyan, amelyik nem évszak szerint csoportosítja az ételeket. Nos, az első képzeletbeli kritikára válaszként elmesélnék egy jó 12 éve történt esetet. Tokió külvárosába voltam hivatalos egyik ismerősöm ismerőseihez, kedves idős házaspárhoz. A férfi a csernobili katasztrófa után szakértőként vett részt az erőmű körüli munkálatokban. Nosztalgiából, vagy más indíttatásból, nem tudom, de egy eredeti ukrán specialitást készített a kedvemért. Már előre beavatott tervébe, így nagyon vártam, hogy a ritka ukrán csodával megismerkedhessek. Amikor behozta a gőzölgő töltött káposztát, nem gondoltam volna, hogy ez a számunkra tradicionálisan magyar étel pontosan ugyanolyan ízű lesz, mint bármelyik magyar háztartásban. Évekkel később egy tokiói kisboltban pedig egy kínai gyártmányú "eredeti orosz" rōru kyabetsu-re, azaz töltött káposztára bukkantam. És hogy ki eszik nyáron töltött káposztát? Hát például én, a Kistücsökben (http://www.kistucsok.hu/), ahol még ezt is frissre, ropogósra, és főleg könnyűre (!) tudják összedobni. Természetesen arra figyelek, hogy az alapanyagok az adott évszakban kaphatóak, mégpedig legjobb formájukban, lehetőleg frissen beszerezhetőek legyenek. Tehát ne akarjunk decemberben epret, a legnagyobb nyári hőségben pedig disznótorost enni. De magam részéről erre a blogra igyekszem olyan ételeket összeválogatni, amelyeket évszaktól függetlenül bármikor érdemes elkészíteni. És igenis minden tipikusan japán étel, amit a japánok Japánban esznek. Bár a curry eredetileg Indiához köthető, sok ázsiai országban eszik "sajátként". Mindenhol a helyi konyhához alakítják, a kínai curry pl. egészen más, mint a japán. Eredeti jelentése ragu, vagy ahogy mi használjuk pörkölt, és tökéletesen illik húshoz, tengeri finomságokhoz, zöldséghez. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Japánban virágoznak a curry gyorsétterem láncok. Az alap a 3 féle erősségű curry, a feltétet pedig a vendég kéri külön, esetleg kombinálva pl. plusz tojást, vagy rákot, de ami mindig ugyanaz, az a rizs köret. Kedvenc kiotói currys étkezdémből mindig más és más curry-variációt szállítottam haza (biciklivel :), a dobozba csomagolt egytálétel télen is, nyáron is remek volt, sosem untam meg. A japánok által japánosított curry más, mint az indiai, általában nem csípős, hiszen a japán konyha pl. a thai konyhával ellentétben nem használ erős paprikát, a curry keverékbe is csak külön kérésre tesznek. Talán ezért is olyan népszerű a menzán, és az ú.n. Family Restaurant-okban, ahol a Japánban szokásos tematikus éttermekkel ellentétben különféle típusú ételekből válogathat a család minden tagja. A curry a gyerekek nagy kedvence. Beszerezhető dobozban a boltokban is, de házilag sokkal finomabb, ráadásul nekünk nincs más választásunk, mint hogy otthon készítsük el a hamisítatlan japán karē-t.