A miso (味噌) [miszo és nem mizo!] szójabab paszta, melynek használatát a Heian korban (794-1185) tanulták el a japánok a kínaiaktól. Ez a semmivel sem összetéveszthető karakteres íz az alapja a miszo levesnek, japánul shiru-nek (汁) [siru], tehát a levesbetét ugyan változik, de a miszo marad. Többféle miszo létezik, a fajtákról majd egy külön fejezetben lesz szó. A japán fogások elfogyasztásánál talán az a legérdekesebb, hogy nincs sorrend, tehát mindenki akkor és azt eszik, amit éppen megkíván. Kis adagban ugyan, de sokféle étel közül lehet választani, és egyáltalán nem kötelező az előétel-leves-főétel sorrend betartása. A miso levest is sokan az étkezés végére hagyják, és való igaz, hogy a leves telít, az étkezés végén viszont jól esik a meleg ital. Keleten hagyományosan egyébként sem isznak hideget, főleg nem jeges, cukros üdítőket, mert nem tesz jót az emésztésnek. A tea viszont mindig jó választás. A miso-t nem csak levesben használjuk, hanem pl. pácolásra is tökéletes.
Hozzávalók:
5 kávéskanál dashi [dasi] porhoz 750 ml víz (a dashi készítését ld. a dashi bejegyzésben)
2 evőkanál szárított wakame (a csomagoláson találjuk a pontos feldolgozási módot, de általában 10 percig kell hideg vízben áztatni)
4 evőkanál vörös miso
1 csomag tófu kockákra vágva
újhagyma a tetejére
Forralásig melegítjük a vízben elkevert dashi port, majd kis lángon tovább főzzük a wakame levelekkel és a tófuval együtt, de inkább csak melegítjük. A miso pasztát először egy tálkában simára keverjük egy kis dashi-s lével, és csak azután keverjük a leveshez, miután tökéletesen feloldódott. A miso pasztát sohasem szabad forralni. Ügyeljünk erre akkor is, amikor újramelegítjük a levest!
