Gyerekkoromban ki nem állhattam a sütőtököt. Az egyben sült töknek még az illatától is rosszul voltam, és a világért sem ettem volna meg. Aztán Japánban megszerettem, és ez is egyike lett azoknak az ételeknek, amelyeket japánosan elkészítve nagyon szívesen eszem, de máshogy nem. Mint sok más alapanyaghoz, a sütőtökhöz is tökéletesen passzol a szójaszósz. Az édes tök és a sós szójaszósz nagyon érdekes együtt, és ha nem az egyébként Japánban is közkedvelt amerikai stílusú pumpkin soup-ot készítem, akkor a falatokra vágott tököt biztosan szójás ízzel vegyítem. Az édesburgonya sem tartozik a gyerekek kedvencei közé, viszont nagyon egészséges, érdemes heti egyszer beiktatni az étrendbe ilyenkor késő ősszel, amikor egyébként is kevés a vitaminforrás. És mi másra lenne szüksége a gyerekeknek, ha nem vitaminra? Viszont adódik a kérdés, hogy hogyan etessük meg velük ezt a fura gyökérgumót? Na, erre sikerült most egy nagyon jó megoldást találnom, és annyira finom lett, hogy bár ipari mennyiségben készült, mindössze másfél napig bírta a hűtőben. Ami biztos, hogy senki sem fog rájönni, mi is van benne, elég ha azt mondjuk, hogy egy kis majonézes krumpli keleties beütéssel. A többi maradjon a mi titkunk...
Hozzávalók:
100 g sütőtök (meghámozva, akár elősütve is lehet)
100 g édesburgonya
1 közepes méretű vöröshagyma
4 evőkanál majonéz (a bio boltokban kapható nagyon finom, de bármelyik tubusos is megteszi)
2 evőkanál szójaszósz
2 evőkanál szezámmag
A sütőtököt és az édesburgonyát forró vízben puhára párolom - sütőben is meg lehet sütni -, és egy villával pépesítem. Közben a hagymát felaprítom, és megfőzöm, majd összekeverem a sütőtökös pürével, hozzáöntöm a szójaszószószt és a majonézt, és megszórom a szezámmaggal. Pár órára hűtőbe teszem, hogy összeérjenek az ízek, és megpróbálok belőle másnapra is félretenni... :)
Az onigiri (a japánban a ni kiejtése minden esetben nyi!, tehát ejtsd onyigiri) főnevet a nigiru [nyigiru] igéből képezzük, melynek jelentése megfog, megmarkol, megragad, összenyom, présel. A főnév egyébként ajtó, fiók esetében fogantyút, kilincset is jelent, utalva a formára, mely általában dudor, bütyök alakú. Van tehát a rizs, ezt kell nyomkodni, amíg gomb alakú nem lesz. Na jó, de nem mindegy, hogy milyen a rizs. Anno domini a 90-es évek Magyarországán akartam életemben először rizst főzni, annak rendje és módja szerint japán származású rizsfőzőmben. A gépen volt programozó, időre párolt, igen ám, de én valami nálunk kapható "B" rizst helyeztem a készülékbe, és hazafelé már a bejárati ajtóban megcsapott az émelyítő takarmányszag. Mindenkitől elnézést kérek, akit érzékenyen érint, de az olcsó rizsfajták maximum rizibizinek jók, sok-sok borsóval, úgy, hogy rizsre ne is emlékeztessen még az állaga sem. Nem hiszem, hogy véletlen, hogy a magyar gyerekek előbb választják a héjában sült krumplit, mint a rizst, legalábbis régebben ez így volt. Azóta sem sokat változott a helyzet, ha csak arra a bizonyos Benjámin nevű unokabácsira gondolok, meg az ő dobozból elővarázsolható szénaszagú gabonájára. A japán rizs más. Illatos, igazgyöngyszínű, és nagyon finom. Ezen kívül tapad is, tehát lehet nyomkodni olyan formára, amilyen éppen tetszik. Gombóc, tetraéder (hoppá, ez a háromszög alakú gúla? szép név...), téglatest, nyuszika, bármi lehet belőle, csak ne adjuk fel a nyomkodást. Ma már szinte bárhol lehet úgynevezett szusi rizst kapni, nekem van egy különbejáratú szuperlatívuszos kedvenc lieblingem, de erről majd később. Térjünk vissza a recepthez. Tehát