Ma van az elhízás elleni nap.

Pár éve a világ északi részén lettem figyelmes egy "Mi a japán nők titka" című könyvre, amelyben azt találgatja az író, hogy a japán nők vajon miért tartják a súlyukat, miért nincsenek úgy elhízva, mint a világ sok országában nők milliói. Nekem erről rögtön az jutott eszembe, hogy valahányszor japán csoportokat kísérgettem kishazánkban, jellemzően nőket, akkor minden étkezésnél ugyanannak a jelenetnek voltam tanúja. Történt ugyanis, hogy a hatalmas tányérral a kezében imbolygó pincérek láttán a hölgyek sikítozásba kezdtek, hogy ők ekkora adagot nem tudnak megenni. Később arra jutottam, hogy egy 20 főből álló japán csoportnak elég lenne egy 8 személyes magyar ebéd, vagy vacsora, mert rengeteg idő és fáradtság, értetlenség és bosszankodás kísérte az egyesével becsomagolást. Bizony, a japán nők kb. 60 %-t eszik annak, amit egy európai simán legyűr. Ennek természetesen önmagában még nem lenne súlyos következménye, nálunk azonban mégis van.

Ha összeszedjük azokat az alapélelmiszereket, fűszereket, melyek a japán konyhát jellemzik, akkor nagy vonalakban a következőt mondhatjuk el:

hal, tengeri herkentyűk és tengeri moszatok, algák, rizs, zöldségek (főleg párolva vagy sütve, és sokszor nyersen), rizs, gyömbér, gyümölcs, szójababból készült ételek (tófu, szójaszósz...), szezámmag, hidegen sajtolt olajok (pl. szezám), zöld tea, az édességek hagyományosan babból

nálunk:

hús (elsősorban disznó), elsősorban fehér lisztből készült kenyér, tej és tejtermék (főleg a zsíros változatok, pl. tejföl), zsír vagy olaj, tojás, zöldségek (általában 20-szor annyi ideig főzve, mint amennyi ideig kéne, de szinte soha nem nyersen), krumpli, só, bors, paprika, édességek tojás-liszt-cukor párosításával sokszor élesztővel, ráadásul olajban, vagy ami még rosszabb: zsírban sütve

A minap egy oversize modellt hallottam nyilatkozni a tévében. A kb. 20 éves leányzó úgy 35 kg súlyfelesleggel rendelkezett, de nem csak ő, hanem a többiek is (átlagosan kb. 50 kg többletsúllyal) önbizalomtól duzzadva vonultak végig a kifutón. A lány minden második mondatában szerepelt, a "mi, igazi nők", és büszkén mesélte, hogy a férfiaknak is a kerekded formák tetszenek. Félreértés ne essék, én is azt gondolom, hogy egy csontsovány modell, akit éheztetnek, akinek kilátszanak a bordái, zörög, mint Samu a szertárban, nem lehet követendő példa, és puszta jelenlétével a médiában súlyosan károsítja elsősorban a tinédzser kislányok önképét. Ezt aláírom. Sőt, azt sem gondolom, hogy mindenkinek vékonynak, soványnak kell lennie, hiszen vannak, akik vastagabb csontozattal születnek, és valóban szép, kerek formákkal büszkélkedhetnek. Azt is szeretném leszögezni, hogy vannak olyan betegségek, esetleg műtétek, amiknek mellékhatása az elhízás, ez nagyon sajnálatos, és soha nem szabad ezért elítélni bárkit. De úgy látom, hogy manapság átestünk a ló másik oldalára. Nagyon sok olyan "átnevelő" műsor van, amelyben bebeszélik a jelentkezőknek, hogy 110 kilósan is gyönyörűek, hogy csak szépen kell sminkelni, meg dögös ruhákból kivillantani a derékbőséggel felérő bokát, és már szexisnek is érezheti magát az illető. Aki meg nem érzi magát szépnek 150 kilósan, az forduljon pszichológushoz, mert baj van az önképével. És mi van, ha egyszerűen rosszul érzi magát a bőrében? Azt gondolom, hogy egy olyan országban, ahol a lakók több, mint fele elhízott, nem lenne szabad azt sulykolni, hogy pár 10 kiló felesleg még nem a világ, rá se ránts, nem tehetsz róla, csak érezd magad jól, és haragudj arra, aki nem értékeli a szép kerek idomaidat. Ez nem csak hogy a józan ésszel szembe megy, de nagyon veszélyes is. A bűncselekmény már csecsemőkorban elkezdődik, amikor a gyerekorvos csupa jóindulatból, vagy épp a tápszergyártók kedvére téve ráerőlteti anyukára a hozzátáplálást. Aztán jönnek a cukros üdítők, a chips, az édességek, beleértve a nagyon egészségesnek mondott, fehér cukorral átitatott csokis müzliket, kekszeket, teákat, és persze könnyebb a szülőnek is, ha nem kell a gyereket üldözni a kelbimbóval.

Japánban is súlyos problémákat okoz a globalizáció. Már a 80-as években panaszkodott édesanyámnak olyan japán anyuka, akinek a fia reggelire péksüteményt evett, gyorsétterembe járt, és meg is lett az eredménye, 30 évesen már súlyosan el volt hízva. Van tehát összefüggés, nem beszélhetünk csodáról, hiszen ha az ember sokat eszik, keveset mozog, akkor előbb-utóbb hízni kezd. Ez pedig egyenes út a népbetegségekhez, a magas vérnyomáshoz, szívproblémákhoz, emésztőszervi megbetegedésekhez. 

Szerintem a legegyszerűbb, ha a mindennapokban nem arra koncentrálunk, hogy mit ne együnk, hanem arra, hogy mit igen. Már az is nagyon sokat segítene, ha a vásárlók tudatosak lennének, elolvasnák a termékek hátoldalát, és nem dőlnének be a "nagyon egészséges, mert 1 % teljes kiőrlésű liszt került a cukor mellé. És ha az a vásárló, aki elolvassa a hozzávalók feliratot komolyan venné, és a kosárba csak olyan árut tenne, ami tényleg egészséges. Sok zöldséget, gyümölcsöt, cukormentes terméket. A boltba pedig lehetne gyalog menni, vagy biciklivel, mert napi 20 perc intenzív mozgás mindenkinek kötelező lenne. 

Most egy olyan ételt osztok meg, amit könnyedén elkészíthetünk akár télen is, kisgyereknek is adható, ráadásul nem telik el 10 perc, és már kész is van a finom és egészséges étel. Ez nem autentikus, tradicionális japán recept, csak egy ötlet, amit egy japán háziasszonytól lestem el. A lényeg, hogy jó minőségű alapanyagokat használjunk, és merjünk kísérletezni. 

4-500 g mirelit vegyes zöldség (lehetőleg legyen benne zöldbab, sárgarépa, kaliforniai paprika, de adhatunk hozzá külön borsót, kukoricát is), ha kisgyereknek adjuk, akkor bio, de mindenképpen olvassuk el, hogy mi van benne, mert gyakran tartalmaznak adalékanyagot

1 db lótuszgyökér (elhagyható)

nagyobb csíra, pl. mungóbab (nem minden csírát lehet párolni, van, ami csak nyersen jó)

szezámmag

szójaszósz, egy kis Worcesterhtire (ejtsd vusztör) szósz ízlés szerint

hevíthető növényi olaj (lehetőleg szezám)

A lótuszgyökeret vékony szeletekre vágom, hideg vízzel leöblítem, és forrásban lévő vízbe teszem. A forrástól számítva 10 percig alacsony hőmérsékleten főzöm. A mirelit zöldségekhez pár száz forintért kapható párolót használok, így roppanósak maradnak. Egy lábasban vizet forralok, beleteszek egy kis sót, és amikor már forr a víz, akkor alacsony hőmérsékletre kapcsolok. Beleteszem a párolót a lábasba, abba a zöldségeket, és 5 percig fedő alatt párolom őket a párolóban. Közben egy serpenyőben olajat hevítek, beleforgatom a csírát, és 1-2 percig kevergetem. Amikor kész a zöldség, akkor leszűröm, és hozzákeverem a csírához, és beleteszem a lótuszgyökeret is. Még 2-3 percig fedő alatt párolom, hozzáöntöm a szósz(oka)t, és már kész is. Megszórom egy kis szezámmaggal és rizzsel tálalom. 

A yakiniku [jakinyiku, az u-t ejtsd u és ü között] jelentése grillezett/roston sült hús. A kifejezés gyakorlatilag mindenfajta húsra vonatkozhat, de elsősorban a marhára és disznóra. Yakiniku szószt már nálunk is lehet kapni, de ha elolvassuk, hogy milyen alapanyagokból készítik, akkor felmerül a kérdés, hogy kell -e tartósítószerekkel mérgezni magunkat, illetve hogy érdemes -e megspórolni azt a pár percet, amennyi ideig az otthoni elkészítés tart. Jól zárható üvegben igaz nem évekig, de egy hétig biztosan eltartható. Ez az általam kikísérletezett verzió nyugodtan egyénre szabható, én nem szeretem túl édesen, de aki igen, az nyakon öntheti extra mézzel, vagy cukorral, és tehet bele többet vagy kevesebbet bármelyik hozzávalóból. Érdemes kísérletezni. mert a végeredmény biztosan nagyon finom lesz.

Hozzávalók:

1 dl szójaszósz

40 ml mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható édes főzőbor)

3 evőkanál méz

2 kiskanál nádcukor (elhagyható)

1 gerezd fokhagyma

1 nagyobb méretű vöröshagyma 1 szelete

1 evőkanál szezámolaj

2 evőkanál szezámmag

A szezámmag kivételével minden hozzávalót összeturmixolok, majd alacsony hőmérsékleten felforralom, és kb. 5 percig kevergetés közben főzöm a szószt. A végén belekeverem a szezámmagot, és kész!

Ha valaki kinyit egy tradicionális magyar szakácskönyvet, amelyben feltüntetik a főzési időt, akkor azt a véleményt formálhatja a magyar háziasszonyról, hogy ideje, mint a tenger. A túrós csusza kivételével minden étel minimum 2 órán át kell, hogy készüljön, különben nem lesz jó. A pacalpörköltet 3 órán, a palóclevest 2 és fél órán keresztül kell főzni. Az klassz, amikor az embernek ott az egész nap, hogy összeüssön valamit, de szerintem ezt a luxust a XXI. században csak nagyon kevesek engedhetik meg maguknak, nem hinném, hogy egy mai magyar átlag háziasszony 2-3 órákat főzöget a konyhában naponta. Nem csodálom, hogy sokan libabőrösek lesznek attól, hogy főzzenek valamit, mert mondjuk egy töltött káposzta elkészítési ideje állítólag 2 óra 20 perc, és a becsületes író még azt is odatette zárójelben, hogy ennek kb. fele a munka. Hát kösz. Mire összevásároljuk a hozzávalókat, megfőzzük, már sötét éjszaka lesz. Ezt senki sem kívánhatja tőlünk. Arról nem is beszélve hogy minél tovább főzünk valamit, annál több időre lesz szükség a megemésztéséhez. Egy birkapörkölt esetében több napra is szükség lehet, mire szegény szervezetünk feldolgozza. És bizony ilyen ételeket enni minden nap nem életbiztosítás. A magyar konyhában szerény véleményem szerint az igazán jó dolog a főzelék, persze csak akkor, ha nem mindennek lesz a végére ugyanolyan íze, ha nem főzik felismerhetetlenné a szerencsétlen zöldséget, ha nem cukrozzák agyon még a nyomorult spenótot is, és ha nem kevernek paprikás rántást még a gyalult tökhöz is. Mert akkor borzalmas lesz. Na, de elég ennyi, mert persze a magyar ételek jók is tudnak lenni, ha szakavatott szakács készíti őket nagy műgonddal. Ilyen szakács viszont nagyon kevés van, bár igaz, hogy egyre több. Hála Istennek.

A japán konyha más. A kezdő háziasszonyoknak szóló könyvemben - melyet ezúton is köszönök drága barátnőmnek! - az átlagos elkészítési idő 20-30 perc. Ez már mindjárt jobban hangzik. Elvétve találunk néhány 1 órán át készülőt, de azok általában édességek, vagy ünnepi étkek. A magyar paprikás csirkéhez egy picit hasonlító étel is megvan 30 perc alatt, tehát 1 órával kevesebbet kell töltenünk az elkészítésével, mint magyar társánál. Egyszerű és finom hétköznapi étel.

Hozzávalók:

12 db csirke alsócomb

Egy nagyobb darabka gyömbér (kb. 20 g)

1 kisebb kaliforniai vagy TV paprika

4 főtt tojás

2 kiskanál szezámolaj

4  evőkanál szójaszósz

4 evőkanál sushi vagy más jó minőségű ecet

2 evőkanál nádcukor

2 dl víz

4 evőkanál sake [szake] Ázsiai boltokban kapható főzőbor

1 kimagozott chili paprika

A tojásokat megfőzöm, közben a combokat megmosom és szárazra törlöm. A gyömbért nagyon apróra vágom, a chili paprikát kimagozom, és apróra vágom, a kaliforniai vagy TV paprikát csíkokra. A szójaszószt, az ecetet, a cukrot, a szakét és a vizet egy tálkában jól összekeverem. A szezámolajon a combokat magas hőmérsékleten aranybarnára sütöm (a japánok úgy mondják, hogy róka színűre :), majd hozzáteszem a gyömbért, a chili paprikát, a szójaszószos öntetet és a meghámozott tojásokat, és fedővel lefedem. Forrás után kb. negyed órán át alacsony hőmérsékleten párolom, majd hozzáteszem a paprikát is. További kb. 5 perc alatt készre főzöm. A tojásokat félbevágva rizzsel tálalom.  

Nyilván sokaknak feltűnt, és azóta se hagy senkit nyugodni, hogy ha a Chikuzen-ni-be (ld. febr. 4.) csak egy lótuszgyökér kellett, akkor mit csinálunk a másik kettővel, mert hogy hármasával árulják. Ezt a dilemmát oldhatjuk fel azzal, ha kisütjük a maradék lótuszgyökeret egy kis garnélarákkal. Kifejezetten kísérletező olvasóimnak ajánlom ezt az ételt, nem hétköznapi koszt, de igazi exkluzív ínyencség lehet különleges alkalmakra. Végtére is nem esik meg mindennap, hogy az embernek azt mondják: "készítettem Neked egy kis szezámolajban sült garnélarákos lótuszgyökeret."

Én személy szerint utálok olajban sütni. Mint nem fanatikus, de józan környezetkímélő szörnyűnek találom, hogy az olajat a végén ki kell dobni. Leönteni a lefolyóban rettenetes. Egy kis üvegben elvinni a benzinkútra meg, hát, nem tudom, erre ez az ország még nem biztos, hogy fel van készülve. Emlékszem, mennyire el voltam ájulva gyerekkoromban, amikor láttam, hogy Japánban a fáradt olajat kiteszik a háziasszonyok a lábtörőre, és egy pár nap múlva mosóport találnak ugyanott. (Na, persze előre megbeszélt dolog volt, nem Hamupipőke keresztanyja mesterkedett.) Vajon mikor fogunk mi ehhez felnőni? Na, szóval rántott hús egy évben egyszer oké, többször viszont sem enni, sem készíteni nem vagyok hajlandó. Az a rengeteg edény, a mocsok a konyhában, nem is beszélve az olajszagról, amit aztán napokig nem lehet kiszellőztetni, átveszik a kabátok, a kárpit, ah, fúj, nem. Nem is beszélve arról, hogy mennyire borzasztóan egészségtelen. A forró olaj mindent elront, a legegészségesebb étel is elveszíti az értékét. De azért néha bevállalok egy kis olajsütést, nagy néha, és akkor tényleg érzem, hogy hopp, ez egy különleges alkalom, különleges esemény. Annak örülök a legjobban, ha az edény alján alig marad olaj, de sajnos a legtöbb ételnél ez kivitelezhetetlen. Ennél is, úgyhogy vagy kis és mély edényben süssük ki, vagy olajsütőben. Amiért ezt az ételt megéri elkészíteni, az az, hogy így olajban sütve a lótuszgyökér még azoknak is fog tetszeni, akik főve nem szeretik. Márpedig ez nagy előny, ha meg akarjuk etetni a lótuszgyökeret valakivel... 

Hozzávalók:

300 g lótuszgyökér (ázsiai boltokban kapható)

300 g garnélarák (lehet nagyobb is, akkor először tisztítsuk meg)

1 kiskanál só

2 kiskanál sake [szake] (ázsiai boltokban kapható főzőbor)

1 kiskanál friss gyömbér 

fél tojásfehérje

4 evőkanál panko (ázsiai boltokban kapható speciális panír, bővebben ld. a tonkatsu című 2014. március 31-i bejegyzést) 

4 evőkanál póréhagyma

kukoricakeményítő

szezámolaj

A garnélarákot összetöröm egy klopfolóval. Amikor kész, összekeverem a sóval, a szakéval, a reszelt, vagy fokhagyma présben összenyomott gyömbérrel, a tojásfehérjével, a hagymával és a panírral. A lótuszgyökeret 5 mm-es szeletekre vágom nagyon óvatosan, nehogy szétessen, mert a szeleteket párban kell majd fölhasználni. A szeleteket kettesével összerakom, a párok belsejét kukoricakeményítőbe forgatom, majd a garnélarákos tölteléket a keményítős oldalra halmozom. Összeillesztem a szeleteket úgy, hogy a töltelék nehogy kifolyjon, és 160 fokos olajba teszem. Oldalanként 3-4 perc alatt sül készre. Nagyon óvatosan kiveszem őket az olajból, és kettévágom. Húsok mellé köretnek is tökéletes.  

Oden-t szerettem volna készíteni, mert télen a hidegben nagyon jól esik a meleg leves. Az oden annyira téli alapétel Japánban, hogy még az éjjel-nappal nyitva tartó üzletekben is lehet kapni kilóra, mindenki összeválogathatja a pultnál a neki kedves hozzávalókat, csak a lé adott. A hozzávalók pedig: jégcsapretek, konnyaku (Amorphophallus konjac, magyarul kígyópálma), bojtorjángyökér, sült tófu, hanpen és chikuwa [csikuva] (két surimi [szurimi]-ből, azaz halhúsmasszából különböző ízesítéssel készült  étel), főtt tojás, halból készült előre csomagolt gombóc, konbu (egy algafajta), dashi (alaplé), szójaszósz és mirin. A listából kitalálható, hogy miért is nem csináltam oden-t... Helyette káposztás miso [miszo] shiru-t [siru] (ejtsd a magyar u és ü között) főztem, de nem mondtam le örökre az oden-ről. Pár év múlva talán már nálunk is kaphatóak lesznek az alapanyagok...

Hozzávalók:

1 levél káposzta (most épp kelkáposzta volt itthon, az is tökéletes...) kb 60 g

1 kis vöröshagyma, vagy 1 nagy fele

2 kis krumpli

2 evőkanál szezámolaj

dashi alaplé 3 és fél pohár meleg vízben feloldva (bio és ázsiai boltokban kapható granulátum)

2 evőkanál miso [miszo] (bio és ázsiai boltokban kapható szójabab paszta)

A káposztát falatnyi darabokra, a hagymát csíkokra vágom. A krumplit meghámozom, darabokra vágom és alaposan leöblítem. Egy edényben felmelegítem a szezámolajat alacsony lángon, és először a hagymát, aztán a krumplit megforgatom rajta. Hozzáöntöm az alaplevet, ha felforrt, akkor a káposztát is belekeverem, fedőt teszek rá, és 10 percig alacsony lángon főzöm. Hozzákeverem a miso-t, és kicsit együtt is melegítem, de sohasem forralom. Újra melegítésnél is vigyázni kell, hogy a lé ne forrjon, ha miso van benne. 

A japán dango szó magyarul gombócot jelent, a niku [a japánban nincs ni hang, ejtsd nyiku, az u-t az u és ü között] pedig hús. A dango édes és sós változatai közül ma egy húsos-paradicsomos verziót osztok meg, és ígérem, hogy ezzel nem lesz vége a dango-s bejegyzéseknek. Kicsit időigényes az elkészítése, de megéri az idő és energia befektetés, mert nagyon finom.

Hozzávalók:

200 g darált sertés

a hús mennyiségének kb. fele legyen a tófu

2 teáskanál apróra vágott gyömbér

4 teáskanál kukoricakeményítő

1 fél tojás felverve (kicsit macerás az elválasztás, elég ha hozzávetőlegesen a fele...)

2 evőkanál vöröshagyma

1 meghámozott paradicsom

1 zöldpaprika kimagozva (legjobb a magyar kaliforniai...)

3 evőkanál szójaszósz

2 evőkanál sushi vagy más jó minőségű ecet

3 evőkanál barna cukor

kb. másfél dl húsleves (én a dm-ben kapható bio leveskockát használom)

1 kiskanál szezám olaj

2 kis pirospaprika, legjobb a chili, de ha gyerekeknek adjuk, akkor édespaprikát használjunk

só

bors

saláta olaj

hevítésre alkalmas növényi olaj (pl. napraforgó)

Tófus ételeknél már korábban is írtam, hogy mindig azzal kezdem a tófu feldolgozását, hogy szárazra törlöm. A legjobb, ha betekerjük konyhai papírtörőbe, és hagyjuk, hogy kb. 20 perc alatt felszívja a nedvességet. Ezután egy villával összetöröm a tófut, és összegyúrom a darált hússal és a gyömbérrel. Ha ez megvan, akkor hozzákeverek egy kiskanál sót, egy kiskanál cukrot, fél teáskanál szójaszószt, fél kiskanál szezám olajat, egy fél tojást, két kiskanál kukoricakeményítőt és egy kis frissen őrölt borsot. Kis golyócskákat, azaz dango-kat formázok a kezemmel, és kb. 170 fokosra felhevített serpenyőben bő olajban kisütöm őket. Egy másik serpenyőben forró olajba dobom a chili paprikákat, hirtelen nagy lángon kisütöm, majd kiveszem őket az olajból. Ebbe az olajba teszem a hagymát, majd ha már megfonnyasztottam, hozzáteszem a felvágott paradicsomot és a kaliforniai paprikát. Egy tálba öntök 2 evőkanál szójaszószt, 2 evőkanál ecetet, 3 evőkanál cukrot, egy kis borsot, és a húslevessel összekeverem. Hozzákeverek 1-2 kiskanál kukoricakeményítőt, majd ebbe a szószba helyezem a húsgolyókat, és melegen tálalom.

Még mindig tart a padlizsán szezon, de ilyenkor nyár végén különösen elkap a hév, vagy inkább a kétségbeesés, hogy minél többet egyek belőle, amíg még lehet. Japánban volt egy kedvenc helyem, ahol házias ételeket árultak, dobozba csomagolva lehetett hazavinni, és nagyon praktikus volt nyáron, amikor a 40 fokban képtelen lettem volna otthon főzni. Japánban a kézzel készült ételt [手作り料理] (tedzukuri rjóri) nagy becsben tartják, és egyre több olyan hely nyílik, ahol hagyományos japán fogásokat árulnak. Ami állandó, az a miso shiru (miszo siru) és a rizs, ez utóbbit ipari rizsfőzőben főzik, és onnan szedhet magának az ember különböző méretű dobozokba. A rizshez és a leveshez pedig különféle kísérő fogások közül lehet választani, ez az おかず (okadzu), párolt zöldségek, sült húsok, ilyesmik. A miso-ba forgatott padlizsán nagy kedvencem, többféle elkészítési módot is megosztok majd. De most először is álljon itt egy alap recept.   

Nyáron tökéletes saláta alap a friss spenót. Az izakaya-k [izakaja, az a-t ejtsd rövid á-nak] japán "ivók" egyik nagy slágere. Nem szabad túlfőzni, mert akkor elveszíti frissességét, zamatát, de ezen kívül nem kell semmire sem ügyelni, annyira borzasztóan egyszerű étel.

Hozzávalók: