Banzai! Akihito császár holnap 81 éves. De nem ennek örömére csillognak olyan szépen ilyenkor a japán boltok, áruházak. Bár a japánoknál nem hagyományos ünnep a karácsony, és semmilyen szertartás nem kapcsolódik ehhez a keresztény jeles naphoz, a karácsonyi dekorációk és persze a karácsonyi dalok elárasztják ilyenkor az utcákat. Bár korábban már sokat írtam a témáról, azt nem győzöm hangsúlyozni, hogy amikor Japánból az ember hazajön Európába - és ez nem csak Budapestre vonatkozik -, akkor azt veszi észre, hogy az itteni ünnepi hangulat eltörpül a szigetországihoz képest. Na, de az már csak úgy van, hogy ha Japánban csinálnak valamit, azt nagyon csinálják. A karácsony este (kurisumasu iibu [kriszmasz íbu, uz u-t ejtsd az u és ü között] legfontosabb kelléke az eper torta, ennek receptjét korábban már megosztottam, és ezzel nagyjából vége is a "hagyományos" fogásoknak. Így az idén a mézeskalács mellé beillesztettem ezt a végtelenül egyszerűen, gyorsan elkészíthető süteményt az adventi sütögetésbe. Bár nem karácsonyi, azért jól megfér az ünnepi asztalon a többi édesség közt.

A fekete szezámmag pedig egyébként is ránk fér, mert A, E, B és D vitamin tartalma mellett ráadásul még kalcium is annyi van benne állítólag, hogy lekörözi a tehéntejet. Én szinte mindenre teszek, egyformán finom sült húson és zöldségen, de amint a mellékelt ábra mutatja, süteménybe is rakhatjuk. Japánban nagyon fontos hozzávaló, mind a mag, mind a belőle készített olaj alapélelmiszer. Egy helyes kis mozsárban törik össze, aminek recés a széle, de sima mozsárban és darálóban is megőrölhetjük. Japánban ez a tevékenység mindennapos, még egy olyan mondás is van, hogy "megőrli a szezámmagját", vagyis hízeleg neki, nyalizik

A tésztát kiszaggathatjuk hagyományos mézeskalács formázóval is, és akkor meg aztán végképp beleillik az ünnepi körképbe. Egy nagyon kedves japán barátnőmtől kaptam a receptet, aki amikor vendégségbe hozott nekünk ebből a sütiből, akkor hoppon maradtam. 10 perc alatt elfogyott, nekem alig jutott pár morzsa, így kénytelen voltam megsütni.

Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Hozzávalók (20 darabhoz):

50 g vaj

40 g barna vagy inkább nádcukor

1 tojássárgája

90 g süteményliszt

5 g fekete szezámmag frissen őrölve

porcukor

A szoba hőmérsékletű vajat a cukorral egy kézi habverő segítségével jól összedolgozom. Hozzáteszem a tojássárgáját, és addig keverem, amíg homogén massza nem lesz. Hozzákeverem a lisztet és a szezámmagot, majd egy spatulával gurigává formázom. Kézzel addig gyúrom, amíg egy 2-3 cm átmérőjű rudat kapok, amit folpackba tekerek, és a mélyhűtőbe teszem fél-1 órára. Ha porcukorral készítem, akkor előtte a folpackra rászitálom a porcukrot, és meghengergetem rajta a tésztarudat. Egy éles késsel tetszőleges vastagságú szeletekre vágom, és a 180 fokra előmelegített sütőben 10-12 perc alatt készre sütöm. 

A don-ról írtam már korábban (lásd.: 2012. december 19.), és a spenótért is rajongtam már (2012. augusztus 4.), de a spenótos don-ra mostanáig várni kellett. Ha ősz, akkor sütőtök, és bár lehet, hogy ezzel teljesen egyedül vagyok, de nekem a spenótot is jelenti. Szeptember-október táján már megjelennek a csodás spenót csokrok a japán boltokban, és egyszerűen nem lehet elmenni mellettük, olyan szép, nagy levelek, gusztusosan egybekötve. Itt található is pár kép a Japánban kapható spenótról: 

http://www.sirogohan.com/hourensou.html

A japánok főzik a spenótot, és megeszik a szárát is, pedig jó vastag. Amíg nálunk a bazsalikom leveléhez hasonlít, kicsi, és vékony szárú, addig a japán spenót nagy levelű, hosszú és vastag szárú. Érdemes friss spenótot és megbízható helyről származót vásárolni, mert a szára tökéletesen felveszi a vegyi anyagokat a földből, és ez főleg a várandós kismamáknál és az 1 évnél fiatalabb csecsemőknél lehet veszélyes. Nem is beszélve a benne található oxálsavról, amely nem túl gyakori és nem nagy mennyiségű fogyasztás esetén nem okozhat gondot. Érdemes 2 hetente beiktatni az étrendbe, és hogy ne mindig főzelék formájában kerüljön az asztalra, megosztok egy rizses-tojásos-húsos receptet, amit még a gyerekek is imádnak.

Hozzávalók:

160 g friss spenót

5 kiskanál szójaszósz

4 tojás

8 kiskanál cukor, lehetőleg nádcukor

300 g darált csirke

4 kiskanál sake [szake, az a-t ejtsd rövid á-nak, ázsiai boltokban kapható főzőbor]

1 kiskanál gyömbérlé (a friss gyömbért fokhagymaprésben a legegyszerűbb kinyomni)

4 edényke főtt rizs

1/2 kiskanál só

Az alaposan megmosott spenótot forrásban lévő vízbe teszem, és pár perc alatt megfőzöm. 1 cm-es darabokra vágom, és hozzáöntök 1 kiskanál szójaszószt. A tojásokat egy tálba töröm, hozzáöntök 4 kiskanál cukrot, fél kiskanál sót, és összekeverem. Egy serpenyőben rántottát készítek a tojásból. Japánban 2-3 pálcikát használnak, azzal kevergetik a tojást ahhoz, hogy egészen apró részecskékre törjön. Persze lehet fakanállal is, csak apróra vagdaljuk vele. A rántottát kiveszem, és beleteszem a húst, majd hozzáöntök 2 evőkanál szójaszószt, 4 kiskanál sake-t, 4 kiskanál cukrot és 1 kiskanál kifacsart gyömbért. Közepes hőmérsékleten addig kevergetem, amíg elfő a lé, és a hús teljesen kész. Elvileg ehhez is 2-3 evőpálcikát kell használni, hogy tökéletesen apró legyen a hús. Ezután már csak annyi van hátra, hogy szépen elrendezzem a húst, a tojást és a spenótot az időközben megfőtt rizs tetején. 20 perc az egész, és kiváló főzelék pótló.

Az újévről írtam már 2013-ban eleget, most inkább azon merengenék, hogy miért tartják sokan nehezen megoldhatónak a friss, nyers zöldség fogyasztását télen. Ma már szinte egész évben ugyanolyan esélyekkel indulunk, ha hazai zöldségre vágyunk, mert én ettem már piacról származó vízízű felfújt paradicsomot augusztusban, és teljesen jó bogyiszlói paprikát januárban. Alapvetően ellene vagyok a télen epret, nyáron banánt fogyasztó népszokásnak, de el kell ismernem, hogy az élelmiszerek minősége rengeteget változott az elmúlt pár évben. Ott van pl. a nagy dilemma, hogy akkor most a friss áru -e a jó, vagy inkább a konzerv, esetleg a fagyasztott. Vannak esetek, amikor nem biztos, hogy a "friss" tényleg az, illetve jobb -e a friss holland, mint a fagyasztott magyar? A konzervvel az is együtt jár, hogy az üveget, illetve a fémet ki kell dobni, és így nagyobb lesz az ökológiai lábunknak a nyoma, mint ha kicsi műanyag zacskót dobunk ki. Vagy mégsem. Őrült nagy dilemmák ezek, nem is beszélve a fagyasztás egészségre káros hatásáról. A legjobb nyilván az, ha magunk termesztjük, ami újabb kérdéseket vet fel, pl. hogy az erkélyen hónapokig nevelgetett 1 kg paradicsom megéri -e a fáradtságot, illetve hogy tényleg jó -e, ha a városi levegőn érleljük... Ezeket a kérdéseket momentán nem tudom megválaszolni, és nem is biztos, hogy valaha meg fogom tudni, azt viszont egészen biztosra veszem, hogy télen sem kell a szervezetet megfosztani a friss zöldségtől. Ott van rögtön a jó öreg káposzta. Ha megpároljuk, akkor olyan büdös lesz a lakásban, hogy egy életre elmegy tőle a kedvünk. Ha készen vesszük a párolt káposztát, akkor meg tele van cukorral. A legjobb tehát, ha nyersen tesszük az asztalra, és reszelünk még hozzá egy kis répát, vagy hagymát, vagy mindkettőt.

Japánban télen a jégcsapretek a menő. Persze a káposztasaláta is, de az már inkább amerikai beütéses, mert ha saláta, akkor az a coleslaw még a KFC-ben is. Az pedig már a globalizáció vívmánya. Van viszont ez a csodálatos gyökér, ez a jégcsap formájú retek, amiből nálunk is van télen bőven, finom is, magyar is, és még olcsó is. Most egy újévi retek saláta receptet osztok meg azzal a felhívással, hogy hajrá téli zöldségek, kerüljetek bele a magyar emberek étrendjébe!

Friss, ropogós, nyers zöldségekben gazdag boldog új évet kívánok mindenkinek! 

Hozzávalók: (az arányok kedvéért írtam a mennyiséget, de érdemes ennél többet csinálni egyszerre, mert nagyon finom, és gyorsan elfogy)

1 jégcsapretek (kb. 500 g)

1 sárgarépa (kb. 100 g)

2 kiskanál só (én Himaláját használok)

1 evőkanál cukor (én nádcukrot használok) 

4 evőkanál ecet (lehetőleg rizs, de lehet alma is, viszont semmiképpen ne a sima 10, meg 20 %-os...) 

A feldolgozást illetően bármi megengedett, a lényeg, hogy hámozzuk meg a retket és a répát Hogy milyen formára nyessük, az szerintem mindegy. Ha nagyon kevés időm van, akkor nem szoktam vacakolni a reszeléssel, vagdosással, hanem berakom őket a botmixeres aprítómba, és egészen kicsire vagdalom. Így 3 perc alatt kész a saláta. (A japánok hosszú csíkokra szokták vágni mindkettőt, de ez véleményen szerint részletkérdés.) Egy nagy üvegtálba teszem a felaprított zöldséget, hozzákeverem a sót, és egy kicsit állni hagyom. Ezután nem túl erősen kifacsarom a sós zöldséget, ez megszabadítja a felesleges víztől, viszont nem az egésztől, mert akkor könnyen kiszárad. Csak egy enyhe nyomás a két tenyerem között, és már kész is. Hozzákeverem a cukrot és az ecetet, jól összeforgatom, és legalább egy órára, de akár egy egész napra hűtőbe teszem. Lezárt műanyag dobozban 3-4 napig is eláll. Nem csak újévkor, egész télen nagyon finom saláta.  

A yakiniku [jakinyiku, az u-t ejtsd u és ü között] jelentése grillezett/roston sült hús. A kifejezés gyakorlatilag mindenfajta húsra vonatkozhat, de elsősorban a marhára és disznóra. Yakiniku szószt már nálunk is lehet kapni, de ha elolvassuk, hogy milyen alapanyagokból készítik, akkor felmerül a kérdés, hogy kell -e tartósítószerekkel mérgezni magunkat, illetve hogy érdemes -e megspórolni azt a pár percet, amennyi ideig az otthoni elkészítés tart. Jól zárható üvegben igaz nem évekig, de egy hétig biztosan eltartható. Ez az általam kikísérletezett verzió nyugodtan egyénre szabható, én nem szeretem túl édesen, de aki igen, az nyakon öntheti extra mézzel, vagy cukorral, és tehet bele többet vagy kevesebbet bármelyik hozzávalóból. Érdemes kísérletezni. mert a végeredmény biztosan nagyon finom lesz.

Hozzávalók:

1 dl szójaszósz

40 ml mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható édes főzőbor)

3 evőkanál méz

2 kiskanál nádcukor (elhagyható)

1 gerezd fokhagyma

1 nagyobb méretű vöröshagyma 1 szelete

1 evőkanál szezámolaj

2 evőkanál szezámmag

A szezámmag kivételével minden hozzávalót összeturmixolok, majd alacsony hőmérsékleten felforralom, és kb. 5 percig kevergetés közben főzöm a szószt. A végén belekeverem a szezámmagot, és kész!

A legkedvesebb japán szakácskönyvem szerint - amit ezúton is nagyon köszönök barátnőmnek -, a nikujaga (肉じゃが) [nyikudzsaga, a japánban a ni-t mindig nyi-nek ejtjük, az u-t ejtsd az u és ü között, az a-t pedig rövid á-nak] az a japán étel, amelyet a legtöbben készítenének el maguknak. Első lett továbbá azon a felmérésen is, hogy milyen japán ételt készítenél el másoknak. Az olvasók eszerint felebarátaikat is szeretik annyira, mint magukat, és a nikujaga így kerülhetett fel a dobogó tetejére. Maga a szó a niku, hús, és a jagaimo, vagyis krumpli rövidítése, magyar jelentése tehát húsos burgonya, vagy hús és burgonya, de mivel rövidítés, igyekeztem a buri szóval visszaadni a japán szó hangulatát. Nagyon egyszerű, hétköznapi étel, sokféle elkészítési móddal, variálható hozzávalókkal. A gyerekek is nagyon szeretik, már csak ezért is érdemes gyakran, és jó nagy adagban elkészíteni. 

Sokféle elkészítési módja van, és mivel igazi házi kaja, ezért erről is elmondható, hogy ahány ház, annyi szokás. Étteremben ne keressük, ez amolyan anyukám receptje. A legfontosabb alkotó elem - mint ahogy azt már más japán recepteknél megszokhattuk - a dashi. (Elkészítési módját ld. a dashi című bejegyzésben.) Akkor lesz igazán finom a nikujaga-nk, ha magunk készítjük a dashi-t tonhalpehelyből és konbu-ból. Ezen kívül a szójaszósz, a hagyma, a krumpli és a marhahús állandó szereplő, tehát ha ezen kívül valami hiányzik, semmi gond. Nekem pl. a múltkor, amikor a fenti fotó készült, pont volt itthon shirataki [sirataki], viszont zöldbab meg nem. A lényeg, hogy mindenki variáljon kedvére.

A shirataki ma már nálunk is kapható, nagyon divatos "tészta". Konnyaku-ból készül, kalóriaszegény és nagyon egészséges. (A konnyaku-ról bővebben ld. február 4-i bejegyzés). Felhasználási módjáról a csomagoláson mélyen hallgatnak, pedig azért ezt nem ártana magyarul is tisztázni. Pl. rá lehetne írni, hogy amikor kivesszük a csomagolásból, akkor vízben ázik, és nagyon furcsa szaga van, de ez teljesen normális, le kell öblíteni hideg víz alatt egy szűrőben 1 percig, és kész. Utána már csak 2 percig kell forró vízben főzni, és már adhatjuk is hozzá az ételhez. 

Hozzávalók:

4 nagyobb burgonya (kb. 600 g)

1 fej vöröshagyma (kb. 200 g)

1 szál sárgarépa (kb. 120 g)

200 g vékonyra szeletelt marhahús

200 g shirataki [sirataki]

2 evőkanál olaj

2 csésze (4 dl) dashi [dasi]

2 evőkanál sake [szake] Ázsiai boltokban kapható főzőbor

2 evőkanál nádcukor

4 evőkanál szójaszósz

8 egész zöldbab

A krumplit meghámozom, falatnyi darabokra vágom, és hideg vízbe áztatom. A vöröshagymát kb. 8 részre vágom, nagy szeletekben hagyom, nem aprítom föl. A sárgarépát és a marhahúst is falatokra vágom, az utóbbit először szép vékonyra szelem. A shirataki-t megfőzöm (ld. fent), és feldarabolom, hogy ne legyenek olyan hosszúak a szálak. Leszűröm a krumplit. A nagy darabokban hagyott hagymát megforgatom az olajban, és nagy lángon addig sütöm kevergetés közben, amíg illatozni nem kezd, vigyázva, nehogy leégjen. Hozzáadom a sárgarépát, a krumplit és a marhahúst. 1-2 percig kevergetem nagy lángon. Hozzákeverem a shirataki-t, a dashi-t és a sake-t. A japánok nem szeretik, ha az étel zsíros, ezért minden esetben le kell szedni a húsléről a habot. Hozzáadom a cukrot, fedőt teszek az edényre, és 5 percig alacsony hőmérsékleten párolom. Hozzáöntöm a szójaszószt, majd további 15 percig párolom fedő alatt kis lángon. A zöldbabot félbevágom, megfőzöm, és díszítésként a kész nikujaga-ra teszem.

Ha nem tudunk shirataki-hoz jutni, semmi gond, egy másik receptben nem is tartozik a hozzávalók közé. Ehhez csupán az alábbiakra van szükség:

300 g marhahús

4 nagy krumpli (kb. 600 g)

1 nagy fej vöröshagyma (kb. 200 g)

2 csésze (4 dl) dashi [dasi]

2 evőkanál nádcukor (az eredetiben 6 kanál van, de akkor borzasztóan édes lesz...)

1 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható édes főzőbor)

5 evőkanál szójaszósz

1 evőkanál olaj

Mindent a fenti leírás szerint csinálok egészen addig, hogy az olaj, hagyma, hús, krumpli az edénybe került, és ezután a dashi-t, a mirin-t és a cukrot egyszerre keverem hozzá, és nagy lángon felforralom. Közepes hőmérsékleten leszedem a habot a tetejéről, és fedő alatt párolom 15 percig. A végén fedő nélkül főzöm még 5 percig, amíg a szósz besűrűsödik. 

A japán konyhaművészetben alaptétel, hogy olajos, sült ételek mellé ecetes íz passzol. Nyáron a 42 fokban, amikor az embernek alig van étvágya, magában is jól jön egy kis savanykás salátaféle. Ráadásul az ecetnek baktériumölő hatása is van, nem véletlenül használják régóta tartósításra. Ne feltétlenül a magyar boltokban kapható vízkőoldóra gondoljunk, ecetből ma már nálunk is nagyon sokféle elérhető. Ehhez az ételhez én a rizsecetet ajánlom, de biztos nagyon finom gyümölcs, vagy esetleg más gabonából készült ecettel is.

A polip állítólag 25 kilót is nyomhat, de nálunk viszonylag nehéz ilyen példányokkal összefutni. Kicsi, aranyos polipokat frissen is vehetünk, ezeket pik-pakk meg lehet főzni. Nem drága, elég belőle kevés is, ráadásul nagyon egészséges. Ha már megvettük a pici polipunkat, akkor már csak azt kell eldöntetünk, hogy lefagyasztjuk -e, vagy frissen használjuk. Forró nyár estékre csodálatos, frissítő vacsora. 

Hozzávalók:

2 kisebb kígyóuborka (összesen kb. 180 g)

wakame (bio és ázsiai boltokban kapható) áztatás és kicsavarás után 80 g

1 nagyobb darab gyömbér, ki hogy szereti...

120 g polip 

1 kiskanál só

4 evőkanál rizsecet

2 evőkanál nádcukor

1 kiskanál szójaszósz

Egy lábosban vizet forralok, és amikor már fő a víz, akkor a jó alaposan megmosott polipot elkezdem belemártani a forró vízbe úgy, hogy először a csápjait teszem bele, egy kicsit a vízben tartom, majd az egész testet az edénybe csúsztatom. Amíg a polip fő, addig az uborkát szeletekre reszelem, sóval megszórom, és félreteszem. A wakame-t leforrázom, majd hideg vízbe áztatom 10 percre. A meghámozott gyömbért vékony csíkokra vágom. Mivel az uborkában is nagyon sok víz van, nem is beszélve a vízbe áztatott wakame-ről, a legfontosabb, hogy a lehető legjobban megszabaduljunk a nedvességtől. Ezért nagyon fontos, hogy alaposan kicsavarjuk a sós uborkát és a wakame-t, kicsavarás után pedig még szűrőbe is tehetjük, hogy biztosan eltávolítsuk a vizet. Egy tálba öntöm az ecetet, a cukrot, a sót és a szójaszószt, és jól összekeverem. Forrástól számított 30 perc elteltével kiveszem a vízből a polipot , és falatnyi darabokra vágom. Egy üvegtálban óvatosan összekeverem az uborkát, a wakame-t és a polipot,. és leöntöm a szósszal, majd összedolgozom. Bármilyen étel mellé tökéletes választás, de akár önállóan is megállja a helyét. 

Ha olyan valakinek kellene ajánlanom egy japán ételt, aki más nemzetek konyhájától idegenkedik, akkor ezek a falatkák biztosan dobogós helyen lennének. Azokat, akik kimondták már az "utálomaszusit" mondatot, ezekkel a húsfalatkákkal azonnal vissza lehet csábítani a japán konyhát imádók táborába. Hétköznapi vacsorára, vagy akár ünnepi asztalra sok fogás közül egynek is tökéletes választás.

A hús kiválasztása a japán húsrészlegekben pofon egyszerű, mert a csomagoláson a következő szerepel: 豚肩ロース (buta kata rōsu) [rószu], szó szerinti fordítása: disznó váll karaj. Mi magyarul különbséget teszünk a váll, vagyis a lapocka (angolul shoulder), a karaj (angolul loin, azon belül is van hosszú, meg rövid) és a szűzpecsenye (angolul tenderloin) között. Kicsit félrevezető tehát a lapocka és a karaj együttes használata, de kezdek belenyugodni, hogy a sertés részeinek magyarra fordításánál változatosabb és zagyvább félreértelmezéseket már csak a halakról lehet találni, mert ott aztán még nagyobb a zűrzavar. Mivel én nem vagyok hentes, nem is akarok ennél részletesebb fejtegetésekbe bonyolódni a sertés részeinek elemzésében, inkább azt javaslom, hogy használjunk a sertés tetejéről olyan húst, amilyet csak akarunk. A lényeg, hogy vágjuk falatkákra. Saját tapasztalatomat tudom csak megosztani, miszerint ha már disznó, akkor legyen a java, vagyis a szűzpecsenye. 

A teriyaki [terijaki] (az a-t ejtsd rövid á-nak) szósz készen is kapható, és tulajdonképpen bármihez adható, bármilyen húshoz, halhoz vagy zöldséghez. 

Hozzávalók:

400 g szűzpecsenye vagy karaj, esetleg lapocka falatokra vágva

3 evőkanál sake [szake] (Ázsiai boltokban kapható főzőbor)

3 evőkanál nádcukor

2 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható édes főzőbor)

3 evőkanál szójaszósz

1 1/2 evőkanál olaj (én napraforgó és szezám keverékét szoktam használni, ettől karakteresebb lesz az étel íze)

kukoricakeményítő

A húst 3-4 mm-es falatkákra vágom. A keményítőt elvileg gézdarabkán kell átpasszírozni, tény, hogy úgy biztos nem lesz darabos, de egy teaszűrő is megteszi. A húsfalatkák mindkét oldalát megszórom a keményítővel, majd egy serpenyőben felforrósított olajba teszem. Közepes lángon készre sütöm, majd a serpenyőből kiöntöm az olajat egy tálkába. A húshoz öntöm a sake-cukor-mirin-szójaszósz keveréket, alaposan összerázom, és közepes lángon rövid ideig tovább pirítom. Párolt zöldséggel és rizzsel tálalom.

Ha valaki kinyit egy tradicionális magyar szakácskönyvet, amelyben feltüntetik a főzési időt, akkor azt a véleményt formálhatja a magyar háziasszonyról, hogy ideje, mint a tenger. A túrós csusza kivételével minden étel minimum 2 órán át kell, hogy készüljön, különben nem lesz jó. A pacalpörköltet 3 órán, a palóclevest 2 és fél órán keresztül kell főzni. Az klassz, amikor az embernek ott az egész nap, hogy összeüssön valamit, de szerintem ezt a luxust a XXI. században csak nagyon kevesek engedhetik meg maguknak, nem hinném, hogy egy mai magyar átlag háziasszony 2-3 órákat főzöget a konyhában naponta. Nem csodálom, hogy sokan libabőrösek lesznek attól, hogy főzzenek valamit, mert mondjuk egy töltött káposzta elkészítési ideje állítólag 2 óra 20 perc, és a becsületes író még azt is odatette zárójelben, hogy ennek kb. fele a munka. Hát kösz. Mire összevásároljuk a hozzávalókat, megfőzzük, már sötét éjszaka lesz. Ezt senki sem kívánhatja tőlünk. Arról nem is beszélve hogy minél tovább főzünk valamit, annál több időre lesz szükség a megemésztéséhez. Egy birkapörkölt esetében több napra is szükség lehet, mire szegény szervezetünk feldolgozza. És bizony ilyen ételeket enni minden nap nem életbiztosítás. A magyar konyhában szerény véleményem szerint az igazán jó dolog a főzelék, persze csak akkor, ha nem mindennek lesz a végére ugyanolyan íze, ha nem főzik felismerhetetlenné a szerencsétlen zöldséget, ha nem cukrozzák agyon még a nyomorult spenótot is, és ha nem kevernek paprikás rántást még a gyalult tökhöz is. Mert akkor borzalmas lesz. Na, de elég ennyi, mert persze a magyar ételek jók is tudnak lenni, ha szakavatott szakács készíti őket nagy műgonddal. Ilyen szakács viszont nagyon kevés van, bár igaz, hogy egyre több. Hála Istennek.

A japán konyha más. A kezdő háziasszonyoknak szóló könyvemben - melyet ezúton is köszönök drága barátnőmnek! - az átlagos elkészítési idő 20-30 perc. Ez már mindjárt jobban hangzik. Elvétve találunk néhány 1 órán át készülőt, de azok általában édességek, vagy ünnepi étkek. A magyar paprikás csirkéhez egy picit hasonlító étel is megvan 30 perc alatt, tehát 1 órával kevesebbet kell töltenünk az elkészítésével, mint magyar társánál. Egyszerű és finom hétköznapi étel.

Hozzávalók:

12 db csirke alsócomb

Egy nagyobb darabka gyömbér (kb. 20 g)

1 kisebb kaliforniai vagy TV paprika

4 főtt tojás

2 kiskanál szezámolaj

4  evőkanál szójaszósz

4 evőkanál sushi vagy más jó minőségű ecet

2 evőkanál nádcukor

2 dl víz

4 evőkanál sake [szake] Ázsiai boltokban kapható főzőbor

1 kimagozott chili paprika

A tojásokat megfőzöm, közben a combokat megmosom és szárazra törlöm. A gyömbért nagyon apróra vágom, a chili paprikát kimagozom, és apróra vágom, a kaliforniai vagy TV paprikát csíkokra. A szójaszószt, az ecetet, a cukrot, a szakét és a vizet egy tálkában jól összekeverem. A szezámolajon a combokat magas hőmérsékleten aranybarnára sütöm (a japánok úgy mondják, hogy róka színűre :), majd hozzáteszem a gyömbért, a chili paprikát, a szójaszószos öntetet és a meghámozott tojásokat, és fedővel lefedem. Forrás után kb. negyed órán át alacsony hőmérsékleten párolom, majd hozzáteszem a paprikát is. További kb. 5 perc alatt készre főzöm. A tojásokat félbevágva rizzsel tálalom.  

Fantasztikus, hogy milyen sok japán alapanyagot lehet már Magyarországon is kapni. Pár száz forintért shiitake [sítake] (az a-t ejtsd rövid á-nak) gomba, fél kilós lótusz gyökér és eredeti japán konnyaku egyenesen Gunma prefektúrából. Ez utóbbit nemrég emlegettem az oden-nel kapcsolatban, amit ugyan még nem sikerült hozzávalók híján elkészítenem, de ha ilyen ütemben fejlődik a japán élelmiszerek importja, akkor nemsokára lesz oden poszt is. Ez a zselés anyag úgy készül, hogy a kígyópálma (Amorphophallus konjac) gumójából készült porhoz vizet, algát és kalcium hidroxidot (savanyúságot szabályozó anyag: E526) adnak. Kalóriatartalma minimális, viszont rostban nagyon gazdag. Íze nem jellegzetes, könnyen átveszi a többi hozzávalóét, ezért a japán konyha előszeretettel alkalmazza "töltőanyagnak". Egészséges, olcsó és alkalmazkodik a környezethez. Mi kell még?

A chikuzen-ni [csikuzen nyi] (az u-t ejtsd az u és ü között) nagyon népszerű Japánban, olyannyira, hogy egy felmérés szerint 5. a "magamnak elkészíteném és megenném" japán ételek listáján. Chikuzen a mai Fukuoka környéke, a ni [nyi]  pedig a niru [nyiru] főzni szóból képzett főnév. A három nélkülözhetetlen alapanyag hozzá a csirke, gyökerek és a konnyaku. Ehhez jöhet még egy kis shiitake gomba, sárgarépa és zöldbab, valamint az a jellegzetes japán szósz, amelyet nagyon sok ételben használnak. Gobót, azaz bojtorjángyökeret (Arctium lappa, állítólag Mezőkövesden és környékén csibirka néven ismerik) még nem sikerült beszereznem, de ami késik...

Hozzávalók:

300 g csirkemellfilé

1 nagy sárgarépa

160 g lótuszgyökér

6 friss vagy szárított shiitake (a szárított gombát használat előtt be kell áztatni!)

160 g konnyaku

2 evőkanál olaj

3 evőkanál nádcukor

2 teáskanál mirin (ázsiai és bio boltokban kapható főzőbor)

2 kiskanál dashi [dasi] (Ázsiai boltokban kapható granulátum) 3 dl meleg vízben feloldva

5 evőkanál szójaszósz

2 evőkanál sake [szake] (Ázsiai boltokban kapható)

kb 12 szál zöldbab

Minden hozzávalót falatnyi darabokra vágok, ha van elég időm, akkor a lótuszgyökeret és a sárgarépát virág alakúra. A lótuszgyökeret felvágás után rögtön vízbe áztatom, és ha szárított gombát használok, akkor azt is beáztatom. A konnyakut előfőzöm, forrás után kb. 5 percig, aztán kiveszem a vízből, és ha kihűlt, akkor vagy kanállal vágok belőle falatnyi darabokat, vagy kézzel töröm, mert így állítólag jobb íze lesz. 1 teáskanál olajat felforrósítok egy serpenyőben, beleteszem a csirkemellet és nagy lángon pár perc alatt állandó forgatás közben jól átsütöm. Amikor szép barna, kiveszem. 2 kiskanál nádcukrot, 2 kiskanál mirint és 4 kiskanál szójaszószt összekeverek egy tálban, és összekeverem a hússal. A serpenyőbe 3 teáskanál olajat öntök, és ebben a lótuszgyökeret és a sárgarépát 2-3 perc alatt nagy lángon átsütöm. Beleteszem a konnyaku-t és a shiitake-t, kevergetés közben kicsit átsütöm, majd hozzáöntöm a dashi-s vizet és a sake-t, és miután felforrt, fedő alatt 5 percig kis lángon párolom. Hozzákeverek 2 evőkanál nádcukrot, és még 10 percig párolom fedő alatt. Hozzáöntöm a csirkét a szósszal együtt, belekeverek 3 evőkanál szójaszószt, és további 8 percig párolom. Ezután leveszem a fedőt, belerakom a zöldbabot, jól összekeverem, és nagy lángon addig főzöm, amíg a szósz teljesen elpárolog. Rizzsel tálalom.   

Japánban köztudottan kevés az éves szabadnapok száma, ami szabadság jutna, azt meg nem illik kivenni, így igazi ritkaságnak számít, amikor újév napján és annak környékén konkrétan megáll az élet. Január elseje, az új év első napja お正月 oshōgatsu [osógacu, az a-t ejtsd rövid á-nak, az u pedig az u és ü között van félúton] a japánok legfontosabb ünnepe. Az ősi vallás, a shintō [sintó] szerint a napistennő a legfőbb isten, a naphoz imádkozni az év első napján pedig szerencsét és boldogságot hoz egész évre. Ezért van az, hogy minden japán igyekszik szerét ejteni egy sintó szentélyben elmondott imának, így az új év első három napjában ezek a helyek valódi zarándokhelyekké változnak. A leghíresebb szentélyekben, pl. a tokiói Meiji Jingū-ben [meidzsi dzsingú] ilyenkor milliók teszik tiszteletüket, így nem ritka, hogy hosszú órákat kell sorban állni, hogy egyáltalán bejussunk. Sokan látogatják meg ilyenkor a családjukat, ezért az utakon dugókra, az állomásokon pedig nagy tömegre kell számítani. Úgy általában azt lehet mondani, hogy ebben az időszakban sok száz éve nagy a jövés-menés, ezért a háziasszonyok feltalálták azt az újévi ételegyüttest, amelyet akár több napon át fogyaszthat a család, amíg a ház úrnője takarít, rokonokat látogat, vagy épp vendégül lát, és hát ugye boltba sem igen tud elmenni, merthogy szinte minden zárva van. A nagytakarítás az év végén kiemelt kötelezettség, olyannyira, hogy még az egyetemi kutatószobákat is kitakarítják a diákok. Erre a nagy bolondokházára aztán szépen ráépült a szolgáltató szektor is, kihasználva, hogy van az embereknek épp elég tennivalója, ki akar még napokon át főzni is. Az újévi ételköltemény ugyanis nem a rohanó világ háziasszonyainak való, magam sem ismerek olyan 80 év alattit, aki az お節料理 (osechi ryōri) [oszecsi rjóri] elkészítésére vállalkozna. Egyrészt irtózatos mennyiségű különböző alapanyag kell hozzá, nagyon időigényes, és ráadásul még könnyű elrontani is, így aztán egyszerűbb, de persze egyben sokkal drágább, ha megrendelik egy arra alkalmas helyen. Mint amikor mi elgondolkozunk azon, hogy elkészítsünk -e otthon három adag halászlét 2 nap alatt, vagy rendeljük meg az ugyan drága, de biztosan kiváló minőségű pl. Bock bisztrós halászlevet. Vagy süssünk -e 3 napig bejglit, vagy vegyük meg a Daubnerben. Hát ilyen praktikus kérdésekkel találja szemben magát a modern japán háziasszony is. Na, persze a legegyszerűbb, ha fogja az egész családot, és meglátogatja a szülőket vidéken, ebben az esetben garantáltan házi újévi ételt ehetnek az időmilliomos nagymama jóvoltából... Csupán gyönyörködtetés céljából vések ide pár osechi ryōri képet: http://www.enjoytokyo.jp/hotel/event/723068/ (a két részes szett ára 24.150 Yen, a három részesé pedig 48.300 Yen :)

http://numero.jp/news-20121206-vegetare/

http://www.flickriver.com/photos/tags/osechi/interesting/

Az újévi étkezésnek meg kell adni a módját, és hát úgy az igazi, ha otthon készítjük az ételt. Itt az újévi fogadalmak ideje, és én el is határoztam, hogy bár az élet rövid, én azért minden évben elkészítek majd egy, azaz EGY újévi japán ételt, és ha még élek vagy 50 évig, akkor egyszer csak be tudok majd fejezni egy komplett szettet. Az osechi ryōri legfontosabb szereplője az お雑煮 ozōni [ozónyi], vagyis rizsgombócos, azaz mochi-s [mocsi] leves. Ennek készítését rögtön el is halasztottam, mert a receptek mind úgy kezdődnek, hogy végy egy pár mochi-t... Különben is, megkímélem a horrortól a magyar blogolvasó közönséget, az új év első híradójába ugyanis minden évben bekerül a "mochi evés közben elhunytak száma", az időseknek nem kedvez a ragadós, nyúlós rizsgombóc. (Ez egy gasztroblog, ezért kötelességem megjegyezni, hogy szép halál lehet, különösen 100 év felettieknek...:) Szóval igen gyorsan szembesülünk azzal, hogy nem lehet nálunk elkészíteni egyetlen autentikus osechi ryōri-s fogást sem. De én nem adom föl, mivel mint minden japán étel, így az újévi is helyspecifikus, biztos vagyok benne, hogy sikerül találnom olyan receptet, amelyhez elég a magyarországi ázsiai boltok készlete... Na, de ezt majd abban a következő 50 évben, ami még hátra van, most így kezdésnek egy egyszerű édességet ajánlok, hogy megédesítse az évkezdést.

Gyerekkoromban nem szerettem sem a gesztenyét, sem az édesburgonyát. De aztán szép lassan megbarátkoztam mind a kettővel, főleg amiatt, mert nagyon egészségesek, ráadásul mindkét termésnek hamisítatlan téli hangulata van. Az édesburgonya Ázsiában alapétel, Japánban alkoholt és nagyon sok fajta édességet készítenek belőle. Többféle színben pompázik, általában fehér, de lila és narancssárga fajtája is gyakori. Magyarországon még sosem láttam lila édesburgonyát, pedig nagyon szép, kicsit vicces harsány lila színe van, Japánban fagyit és tortát is készítenek belőle. A satsumaimo [szacumaimo] név Kagoshima [kagosima] régi nevéből ered, az imo pedig mindenféle burgonyaszerű gumót jelent. Az édesburgonyának semmi köze nincs a krumplihoz, csak a kinézetük hasonlít, édes íze miatt inkább a sütőtökhöz szokták hasonlítani. Az egyik legegészségesebb eledel a földön, minden trópusi országban alapvető élelmiszernek számít. Nálunk sajnos túl hideg van a termesztéséhez, mivel a fagyot nem bírja, de szerencsére most már egyre több helyen kapható. Ha valaki lilát lát, szóljon, mert abból gyönyörű süteményeket lehet készíteni. Sok előnye mellett az is nagyon jó benne, hogy aki nem kedveli az édességet, vagy cukorbeteg, annak még csak cukrot sem kell a belőle készült édességhez adni, mert akkor is elég édes lesz. Az év első napját megédesíthetjük tehát ezzel a japán desszerttel, ráadásul a nevében benne van az arany szó, így nem kell különösebben magyarázni, miért is eszik pont újévkor. (栗金団 [kuri kinton], a kuri gesztenye, az arany írásjegyét pedig itt kin-nek kell olvasni) Japánban a gyerekek újév napján pénzt kapnak, mégpedig csodás díszekkel ellátott borítékban. Minden magyar háztartásba kívánok hát sok szép otoshidama-t [otosidama] és japán ételekben gazdag, boldog új esztendőt! 

Hozzávalók:

200 g édes gesztenye, ehhez kell 200 g gesztenye, fél evőkanál cukor (ha lehet barna), 1 kiskanál mirin (bio és ázsiai boltokban kapható) és 1 kiskanál só 

Kb. 700 g édesburgonya (+kb. 4 dl főzőlé)   

2 evőkanál mirin (bio és ázsiai boltokban kapható) 

8 evőkanál cukor (én nádcukrot használok, de ha valaki nem szereti az édességet, el is hagyhatja)

6 evőkanál méz

Először az édes gesztenyét készítem el. Nagy kedvencem a kiváló magyar élelmiszer minősítést kapott hámozott egész gesztenye előfőzve, fagyasztva, mert akkor nem kell vacakolni a sokszor kukacos héjas gesztenyével. Ebben az esetben villámgyorsan készen van az édesített gesztenyénk, hideg vízbe teszem, felforralom, majd leöntöm róla a vizet, ezt megismétlem háromszor, a negyedik forralásnál pedig hozzákeverem a cukrot, a mirint és a sót. Ezután addig főzöm, amíg teljesen meg nem puhul, ez kb. 5 perc. Az édesburgonyát meghámozom, apró kockákra vágom, és vízzel átmosom, majd egy pár percre be is áztatom. Ezután fedő alatt kb. 5 perc alatt puhára főzöm. A vizet egy másik edénybe öntöm róla, és félreteszem, de egy kis lét hagyok az édesburgonya alatt is, majd azzal együtt botmixerrel pürésítem. A félretett léből közben hozzáöntök, vigyázva, nehogy túlhígítsam, mert a  végeredménynek a krumplipürénél sűrűbb masszának kell lennie. Hozzákeverem a mirint, a cukrot (el is hagyható), 4 evőkanál mézet, és közepes lángon 10 percig kevergetem. A végén adok még hozzá 2 evőkanál mézet, aztán hozzákeverem a gesztenyét, és egy éjszakára hűtőbe teszem. Azonnal is fogyasztható, ha esetleg nincs időnk kivárni, míg összeérnek az ízek...

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy Japánban japán étteremben don-t ettem. Ez persze elindított bennem valami megmagyarázhatatlan nosztalgiát eziránt a borzasztóan egyszerű, mégis nagyon finom étel iránt. Hétköznapi kaja, semmi fakszni, de pont ezért van egyfajta bensőséges, családias hangulata. Arról nem is beszélve, hogy hasonlóan a többi japán ételhez, elkészítése rendkívül időtakarékos, csak felrakjuk a rizst főni, és mire kész, már meg is sütöttük hozzá a húst, vagy a halat a zöldségekkel. Maga a don szó a donburi (丼) (az u-t ejtsd a magyar u és ü hang között) szóból jön, mely nagyalakú, mély rizses tálat jelent. A fundamentum a rizs, a feltét pedig nagyon sokféle lehet, ahogy a szósz összetevői is eltérőek lehetnek szakácsonként, sőt akár régiónként vagy évszakonként is. A japánok szeretnek rövidíteni, innen a don, és a szóösszetételekben további rövidítés is előfordulhat, pl. a tenpura donburi-t a hétköznapi életben tendon-nak hívják. Ha tehát készítünk egy kis tenpura-t, akkor egy nagy tál főtt rizsre rápakolva és szósszal leöntve máris tendon-t varázsolhatunk az asztalra. Az oyako [ojako] két szó összevonása, a oya [oja] (親) jelentése szülő, a ko (子) pedig gyereket jelent. Vélhetően azért hívják így, mert csirkéből és tojásból készül. Azt el kell hogy mondjam, hogy az oyakodon nem a don-ok királya, szóval ha valaki nem igazán szereti a rántottát, omlettet, akkor annak inkább másfajta don-t ajánlanék, pl. a gyūdon-t [gjúdon] (az ú a magyar ú és ű hang között), a marhából készült fajtát. Szintén nem javasolnám e hétköznapi, keresetlen ételt vendégek elébe, de hát kell a hétköznapokra is étel, és ez pont jó akkor, ha nincs otthon semmi más, mint rizs, egy kis hagyma, csirke, tojás, no meg a szószhoz való alapanyag... 

Hozzávalók:

4 adag főtt rizs (az elkészítési módot ld. a grillezett lazac zöld teás rizzsel receptben)

Kb. 600 g filézett csirkemell, vagy csirkecomb (ki mennyire szereti a húst, lehet akár fejenként 40 dekával is számolni) 

100 grammonként 1 evőkanál kukoricakeményítő (elhagyható)

3 evőkanál sake [szake] (Bizonyos ázsiai boltokban kapható)

1 fej vöröshagyma

5-6 tojás (ki mennyire szereti a tojást...)

És ami még van otthon, pl. shiitake gomba, sárgarépa, olajban kisütött tófu, újhagyma

A szószhoz:

dashi [dasi] por föloldva 4,5 dl forró vízben (Ázsiai és bio boltokban kapható granulátum)

1 evőkanál nádcukor

3 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható)

3 evőkanál sake [szake]

6 evőkanál szójaszósz

A rizst megmosom, felteszem főni, majd minden összetevőt összevagdalok. Először a shiitake gombát, (ha szárított, akkor be kell áztatni!) majd a sárgarépát, a hagymákat, mintha wok-ot készítenék. A tojásokat összekeverem egy tálban, végül pedig a húst is falatnyi darabokra vágom, és a kukoricakeményítővel és a sake-vel jól összeforgatom. Egy serpenyőbe öntöm a dashi-s vizet, a szósz többi alapanyagával összeforralom, majd először a hagymát, aztán pedig a többi zöldséget 4-5 perc alatt megfőzöm benne. Hozzákeverem a csirkehúst, és fedő alatt közepes lángon még 4-5 percig párolom. Ezután az újhagymát a tojással a tetejére halmozom, visszateszem rá a fedőt, és még egy pár másodpercig hagyom, hogy a tojás összeálljon. A végén pedig a rizses tálakba kiszedett rizs tetejére szépen ráhelyezem a tojásos húst. 

Gyerekkoromban ki nem állhattam a sütőtököt. Nem sok nemszeretem ételem volt, de a görögdinnye és a sütőtök ezek közé tartozott. Aztán végül mindkettőt Japánban szerettem meg, és valószínűleg azért, mert végre nem ipari mennyiségben találkoztam velük. Mert hát vegyük pl. a görögdinnye esetét a kisgyerekkel. Egy strandlabda nagyságú gyümölcsöt megvesz a család, majd mindenki kap belőle egy akkora darabot, hogy ha azt megeszi, garantáltam elmegy tőle a kedve a következő szezonig. Ezzel szemben Japánban nem is láttam egészben dinnyét, csak a tengerparti társasjátékban, amikor bekötött szemmel forgatás után kell a dinnyét bottal szétütni. Egy kicsi szeletet raknak csupán desszertként az ételek mellé, és hát egy falatnyi dinnyét még az a gyerek is meg tud enni, aki egyébként nem szereti. Sütőtököt is lehet szeletelve kapni, nem kell mindjárt másfél kilót hazacipelni. Sütőtök szezon idején egy kis darabka kerül minden bentóba, azaz ételes dobozba, így aztán nem kell félni a túladagolástól. A Japánban termesztett sütőtök különbözik a nálunk kapható úgynevezett sonkatöktől, gömbölyű alakja miatt leginkább a Halloween töknek nevezett fajtára emlékeztet, a héja azonban zöld. Általában nem szokták meghámozni, ami nagyon megkönnyíti a feldolgozást, lévén a héj lehúzása még egy kisebb példány esetén is embert próbáló feladat. A tök japánul kabocha [kabocsa], feltételezhetően azért kapta ezt a nevet, mivel a portugálok Kambodzsából vitték először Japánba. Nálunk kabocha-tökként szerepel a nyilvántartásban. Japánban hagyományosan miso [miszo] kerül a levesbe, egy szójababból készült paszta, ezért minden japán leves miso leves, de amerikai mintára elterjedt a pumpkin soup, azaz sütőtök leves is. Sem ez, sem a corn soup (kukorica leves) nem kapott semmilyen japános beütést, ezért sajnos kedvenc pumpkin soup-omat maximum az amerikaikonyhamagyarul.blog.hu oldalon lehetne megosztani. :) Ez a változat viszont nagyon is japános, kicsit desszertbe hajló, de minden más ételhez nagyon passzoló fogás. Vigyázat, lehet, hogy nem lesz elég belőle egy kis darabka!

Hozzávalók:

Fejenként 3-4 darabka sütőtök (300 grammal számolva)

1 evőkanál nádcukor

1 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható)

1 evőkanál szójaszósz

Fekete szezámmag a díszítéshez

A tök szeleteket egy serpenyőbe teszem, a vízzel felhígított cukrot és a mirint belekeverem, és alacsony hőmérsékleten melegítem. Amikor forrni kezd fedőt teszek az edényre, és kb. 5 percig közepes lángon párolom a tököt. (A vizet közben pótolom, ha nagyon besűrűsödne.) Hozzáöntöm a szójaszószt, és amíg a lé teljesen el nem főtt, tovább párolom. Akkor van kész, amikor a tök már puha, de még nem esik szét. Szezámmaggal díszítve tálalom.  

A japán dango szó magyarul gombócot jelent, a niku [a japánban nincs ni hang, ejtsd nyiku, az u-t az u és ü között] pedig hús. A dango édes és sós változatai közül ma egy húsos-paradicsomos verziót osztok meg, és ígérem, hogy ezzel nem lesz vége a dango-s bejegyzéseknek. Kicsit időigényes az elkészítése, de megéri az idő és energia befektetés, mert nagyon finom.

Hozzávalók:

200 g darált sertés

a hús mennyiségének kb. fele legyen a tófu

2 teáskanál apróra vágott gyömbér

4 teáskanál kukoricakeményítő

1 fél tojás felverve (kicsit macerás az elválasztás, elég ha hozzávetőlegesen a fele...)

2 evőkanál vöröshagyma

1 meghámozott paradicsom

1 zöldpaprika kimagozva (legjobb a magyar kaliforniai...)

3 evőkanál szójaszósz

2 evőkanál sushi vagy más jó minőségű ecet

3 evőkanál barna cukor

kb. másfél dl húsleves (én a dm-ben kapható bio leveskockát használom)

1 kiskanál szezám olaj

2 kis pirospaprika, legjobb a chili, de ha gyerekeknek adjuk, akkor édespaprikát használjunk

só

bors

saláta olaj

hevítésre alkalmas növényi olaj (pl. napraforgó)

Tófus ételeknél már korábban is írtam, hogy mindig azzal kezdem a tófu feldolgozását, hogy szárazra törlöm. A legjobb, ha betekerjük konyhai papírtörőbe, és hagyjuk, hogy kb. 20 perc alatt felszívja a nedvességet. Ezután egy villával összetöröm a tófut, és összegyúrom a darált hússal és a gyömbérrel. Ha ez megvan, akkor hozzákeverek egy kiskanál sót, egy kiskanál cukrot, fél teáskanál szójaszószt, fél kiskanál szezám olajat, egy fél tojást, két kiskanál kukoricakeményítőt és egy kis frissen őrölt borsot. Kis golyócskákat, azaz dango-kat formázok a kezemmel, és kb. 170 fokosra felhevített serpenyőben bő olajban kisütöm őket. Egy másik serpenyőben forró olajba dobom a chili paprikákat, hirtelen nagy lángon kisütöm, majd kiveszem őket az olajból. Ebbe az olajba teszem a hagymát, majd ha már megfonnyasztottam, hozzáteszem a felvágott paradicsomot és a kaliforniai paprikát. Egy tálba öntök 2 evőkanál szójaszószt, 2 evőkanál ecetet, 3 evőkanál cukrot, egy kis borsot, és a húslevessel összekeverem. Hozzákeverek 1-2 kiskanál kukoricakeményítőt, majd ebbe a szószba helyezem a húsgolyókat, és melegen tálalom.

Most biztos lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy ez hülyeség, a curry nem is japán étel! Mások pedig mondhatják, hogy milyen japánételblog az olyan, amelyik nem évszak szerint csoportosítja az ételeket. Nos, az első képzeletbeli kritikára válaszként elmesélnék egy jó 12 éve történt esetet. Tokió külvárosába voltam hivatalos egyik ismerősöm ismerőseihez, kedves idős házaspárhoz. A férfi a csernobili katasztrófa után szakértőként vett részt az erőmű körüli munkálatokban. Nosztalgiából, vagy más indíttatásból, nem tudom, de egy eredeti ukrán specialitást készített a kedvemért. Már előre beavatott tervébe, így nagyon vártam, hogy a ritka ukrán csodával megismerkedhessek. Amikor behozta a gőzölgő töltött káposztát, nem gondoltam volna, hogy ez a számunkra tradicionálisan magyar étel pontosan ugyanolyan ízű lesz, mint bármelyik magyar háztartásban. Évekkel később egy tokiói kisboltban pedig egy kínai gyártmányú "eredeti orosz" rōru kyabetsu-re, azaz töltött káposztára bukkantam. És hogy ki eszik nyáron töltött káposztát? Hát például én, a Kistücsökben (http://www.kistucsok.hu/), ahol még ezt is frissre, ropogósra, és főleg könnyűre (!) tudják összedobni. Természetesen arra figyelek, hogy az alapanyagok az adott évszakban kaphatóak, mégpedig legjobb formájukban, lehetőleg frissen beszerezhetőek legyenek. Tehát ne akarjunk decemberben epret, a legnagyobb nyári hőségben pedig disznótorost enni. De magam részéről erre a blogra igyekszem olyan ételeket összeválogatni, amelyeket évszaktól függetlenül bármikor érdemes elkészíteni. És igenis minden tipikusan japán étel, amit a japánok Japánban esznek. Bár a curry eredetileg Indiához köthető, sok ázsiai országban eszik "sajátként". Mindenhol a helyi konyhához alakítják, a kínai curry pl. egészen más, mint a japán. Eredeti jelentése ragu, vagy ahogy mi használjuk pörkölt, és tökéletesen illik húshoz, tengeri finomságokhoz, zöldséghez. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Japánban virágoznak a curry gyorsétterem láncok. Az alap a 3 féle erősségű curry, a feltétet pedig a vendég kéri külön, esetleg kombinálva pl. plusz tojást, vagy rákot, de ami mindig ugyanaz, az a rizs köret. Kedvenc kiotói currys étkezdémből mindig más és más curry-variációt szállítottam haza (biciklivel :), a dobozba csomagolt egytálétel télen is, nyáron is remek volt, sosem untam meg. A japánok által japánosított curry más, mint az indiai, általában nem csípős, hiszen a japán konyha pl. a thai konyhával ellentétben nem használ erős paprikát, a curry keverékbe is csak külön kérésre tesznek. Talán ezért is olyan népszerű a menzán, és az ú.n. Family Restaurant-okban, ahol a Japánban szokásos tematikus éttermekkel ellentétben különféle típusú ételekből válogathat a család minden tagja. A curry a gyerekek nagy kedvence. Beszerezhető dobozban a boltokban is, de házilag sokkal finomabb, ráadásul nekünk nincs más választásunk, mint hogy otthon készítsük el a hamisítatlan japán karē-t.