Bár a Húsvétból Japánban semmit sem veszünk észre - természetesen kivételt képeznek a keresztények, akik a japán lakosság mindössze kb. 1 %-át teszik ki -, gondoltam itt az ideje egy kis tojásos recept közlésének. Nem lennék meglepve, ha a globalizációnak köszönhetően pár év múlva ebben az időszakban már Japánban is minden a nyusziról, a tojásról, a bárányról, a csibékről és mindezek csokiba öntéséről szólna...

Ez a gyönyörű tojásos omlett tekercs, amit most Húsvétra szántam, nagyon közkedvelt japán étel. Mivel hidegen is kiváló, ezért az otthon készített, vagy vásárolt ebédes/tízórais/uzsonnás dobozba, japánul 弁当, bentō [bentó]-ba gyakran kerül. A kedvenc szakácskönyvem olvasótábora szavazatai alapján ez a 3. olyan japán étel, amelyet elkészítenének az olvasók valaki másnak. Vidékenként eltérő hozzávalókat különböző arányban használnak. A すき焼き sukiyaki-hoz [szukijaki, az u-t ejtsd az u és ü között, az a-t pedig rövid á-nak] hasonlóan関東 Kantō [kantó, az a-t ejtsd rövid á-nak] és 関西 Kansai [kanszai, az a-kat ejtsd rövid á-nak] régióban más alapanyagokból készítik. Előbbi Tōkyō [tókjó]-Yokohama [jokohama, az a-kat ejtsd rövid á-nak], utóbbi Ōsaka [ószaka, az a-kat ejtsd rövid á-nak] -Kyōto [kjóto]-Kōbe [kóbe] környéke. Összességében elmondható, hogy Tokió környékén cukorral készítik, és ettől édes lesz, míg Oszakában és környékén inkább sós. Ezért a hozzávalókat négy különböző recept szerint közlöm. Érdemes mindet kipróbálni, mert mindegyik verzió nagyon finom. Kivételesen nem 4 személyre számítom az adagokat, hanem 2-3 főre, hiszen ez inkább előétel, vagy kísérő fogás, nem főétel. Az egyszerűség kedvéért a készítésénél az 1-es számú hozzávalókat soroltam föl, de értelemszerűen, ha valaki nem az első receptet készíti, akkor is ugyanúgy készítse, csak legfeljebb cukor nem kell bele, illetve sake helyett mirin-t használunk.

1. Kantō 1.

4 tojás

3 evőkanál dashi [dasi, az a-t ejtsd rövid á-nak] (a készítéséről ld. a dashi-ról szóló bejegyzéseket, 2013. április 17, április 30.)

1 kiskanál sake [szake, az a-t ejtsd rövid á-nak] (ázsiai boltokban kapható főzőbor)

1/3 kiskanál só

másfél evőkanál cukor (én nádcukrot használok)

1/3 kiskanál szójaszósz

növényi olaj a sütéshez

gyömbér, jégcsapretek a díszítéshez

bambuszból készült "tekerő" a tekeréshez (ázsiai boltokban kapható, sushi tekercs készítésnél is ezt használjuk) 

2. Kantō 2.

4 tojás

5 evőkanál dashi [dasi, az a-t ejtsd rövid á-nak] (a készítéséről ld. a dashi-ról szóló bejegyzéseket, 2013. április 17, április 30.)

2 evőkanál mirin (ázsiai és bio boltokban kapható édes főzőbor)

1/4 kiskanál só

1 kiskanál cukor (én nádcukrot használok)

1 kiskanál világos szójaszósz

növényi olaj a sütéshez

gyömbér, jégcsapretek a díszítéshez

bambuszból készült "tekerő" a tekeréshez (ázsiai boltokban kapható, sushi tekercs készítésnél is ezt használjuk) 

3. Kansai 1.

4 tojás

1 dl dashi [dasi, az a-t ejtsd rövid á-nak] (a készítéséről ld. a dashi-ról szóló bejegyzéseket, 2013. április 17, április 30.)

1 evőkanál sake [szake, az a-t ejtsd rövid á-nak] (ázsiai boltokban kapható főzőbor)

1/3 kiskanál só

növényi olaj a sütéshez

Kansai 2.

4 tojás

4 evőkanál dashi [dasi, az a-t ejtsd rövid á-nak] (a készítéséről ld. a dashi-ról szóló bejegyzéseket, 2013. április 17, április 30.)

1 evőkanál mirin (ázsiai és bio boltokban kapható édes főzőbor)

1/3 kiskanál szójaszósz

1/6 kiskanál só

növényi olaj a sütéshez

Buktatók: ha a serpenyőben a közönséges rántotta is leragad, akkor ez a trükkös kis tojásos darab biztos nem fog sikerülni. Bár a hagyományos japán tojássütő vastag falú, én ehelyett inkább palacsintasütő serpenyőt ajánlanék. Gyakorlat teszi a mestert, ha először elrontjuk semmi gond, csak ne égessük le, és akkor meg lehet enni. Japánban külön erre a célra árulnak négyszög alakú serpenyőt, de el lehet készíteni kerekben is.

Egy keverőtálban jól összekeverem a tojásokat. Egy másik tálba öntöm a dashi-t, a cukrot, a sót, a sake-t és a szójaszószt, majd a tojáshoz keverem. Nekem az a szokásom, hogy a serpenyőt maximális hőmérsékletűre hevítem, és amikor nem kell, hogy nagyon forró legyen a massza, akkor leveszem az edényt a főzőlapról. Egy olajjal átitatott konyhai papírtörlővel kikenem a serpenyőt. Japánban hosszú pálcikával főznek, ezzel a legegyszerűbb végighúzogatni az olajos törlőt a serpenyőben, de tökéletes a spatula is. A tojásos massza 1/4 részét öntöm először a serpenyőbe, jól eloszlatom egészen az edény négy széléig, és amikor félig átsült, tehát alul már vélhetően kész, felül viszont még kellőképpen nyers, akkor a serpenyő alsó részébe tekerem a tojásos masszát, és így kapom meg az első tekercset. Ez elég sok gyakorlást igényel, nekem sem sikerült elsőre, mert elég nagy hőmérsékleten dolgozunk, ezért irtó gyorsan kell a "tésztát" tekergetni. Szóval az omlett az edény alján van összetekerve. Megint beolajozom papírtörlővel az edényt, és egy gyors mozdulattal az edény tetejére csúsztatom a tojásos tekercset. A helyét ugyanúgy beolajozom, mint az előbb az edény felső részét. Öntök egy újabb 1/4-et a tojásokból az edénybe úgy, hogy a serpenyő tetején lévő már elkészített és feltekert omlettet is érje, sőt, egy kicsit megemelem a tekercset, hogy alá is befolyhasson az új tojásos massza. Jól megküldöm, először fölfelé, majd lefelé, megint úgy, hogy minden sarkot érjen, illetve ha a serpenyő kerek, akkor a széléig el kell jutnia a tojásos masszának. Félig megsütöm, magam felé tekerem a régi és az új omlett tekercsemet egyben, és ahogy az aljára lehoztam, egy gyors mozdulattal megint az edény tetejére pakolom, ezzel dupla omlett tekercset létrehozva. Huh. Most vagyok a felénél. Már csak fele van meg a masszának, ezzel a felével is pont ugyanazt csinálom, mint az első felével.

Ha kész, akkor még melegében beleteszem a bambusz tekercselőmbe, úgy, hogy a gömbölyű része érje az omlettet, és megformázom. Ha nincs bambusztekercselőnk, az sem gond, mert egyébként is nagyon szép lesz a végeredmény, de a tekercselővel érdekes formákat is lehet készíteni, ezt főleg a gyerekek szeretik a bentójukban. Ígérem, hogy lesz még omlett, már csak azért is, mert ez a legegyszerűbb sushi fajta. Folyt. köv... 

A yakiniku [jakinyiku, az u-t ejtsd u és ü között] jelentése grillezett/roston sült hús. A kifejezés gyakorlatilag mindenfajta húsra vonatkozhat, de elsősorban a marhára és disznóra. Yakiniku szószt már nálunk is lehet kapni, de ha elolvassuk, hogy milyen alapanyagokból készítik, akkor felmerül a kérdés, hogy kell -e tartósítószerekkel mérgezni magunkat, illetve hogy érdemes -e megspórolni azt a pár percet, amennyi ideig az otthoni elkészítés tart. Jól zárható üvegben igaz nem évekig, de egy hétig biztosan eltartható. Ez az általam kikísérletezett verzió nyugodtan egyénre szabható, én nem szeretem túl édesen, de aki igen, az nyakon öntheti extra mézzel, vagy cukorral, és tehet bele többet vagy kevesebbet bármelyik hozzávalóból. Érdemes kísérletezni. mert a végeredmény biztosan nagyon finom lesz.

Hozzávalók:

1 dl szójaszósz

40 ml mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható édes főzőbor)

3 evőkanál méz

2 kiskanál nádcukor (elhagyható)

1 gerezd fokhagyma

1 nagyobb méretű vöröshagyma 1 szelete

1 evőkanál szezámolaj

2 evőkanál szezámmag

A szezámmag kivételével minden hozzávalót összeturmixolok, majd alacsony hőmérsékleten felforralom, és kb. 5 percig kevergetés közben főzöm a szószt. A végén belekeverem a szezámmagot, és kész!

A legkedvesebb japán szakácskönyvem szerint - amit ezúton is nagyon köszönök barátnőmnek -, a nikujaga (肉じゃが) [nyikudzsaga, a japánban a ni-t mindig nyi-nek ejtjük, az u-t ejtsd az u és ü között, az a-t pedig rövid á-nak] az a japán étel, amelyet a legtöbben készítenének el maguknak. Első lett továbbá azon a felmérésen is, hogy milyen japán ételt készítenél el másoknak. Az olvasók eszerint felebarátaikat is szeretik annyira, mint magukat, és a nikujaga így kerülhetett fel a dobogó tetejére. Maga a szó a niku, hús, és a jagaimo, vagyis krumpli rövidítése, magyar jelentése tehát húsos burgonya, vagy hús és burgonya, de mivel rövidítés, igyekeztem a buri szóval visszaadni a japán szó hangulatát. Nagyon egyszerű, hétköznapi étel, sokféle elkészítési móddal, variálható hozzávalókkal. A gyerekek is nagyon szeretik, már csak ezért is érdemes gyakran, és jó nagy adagban elkészíteni. 

Sokféle elkészítési módja van, és mivel igazi házi kaja, ezért erről is elmondható, hogy ahány ház, annyi szokás. Étteremben ne keressük, ez amolyan anyukám receptje. A legfontosabb alkotó elem - mint ahogy azt már más japán recepteknél megszokhattuk - a dashi. (Elkészítési módját ld. a dashi című bejegyzésben.) Akkor lesz igazán finom a nikujaga-nk, ha magunk készítjük a dashi-t tonhalpehelyből és konbu-ból. Ezen kívül a szójaszósz, a hagyma, a krumpli és a marhahús állandó szereplő, tehát ha ezen kívül valami hiányzik, semmi gond. Nekem pl. a múltkor, amikor a fenti fotó készült, pont volt itthon shirataki [sirataki], viszont zöldbab meg nem. A lényeg, hogy mindenki variáljon kedvére.

A shirataki ma már nálunk is kapható, nagyon divatos "tészta". Konnyaku-ból készül, kalóriaszegény és nagyon egészséges. (A konnyaku-ról bővebben ld. február 4-i bejegyzés). Felhasználási módjáról a csomagoláson mélyen hallgatnak, pedig azért ezt nem ártana magyarul is tisztázni. Pl. rá lehetne írni, hogy amikor kivesszük a csomagolásból, akkor vízben ázik, és nagyon furcsa szaga van, de ez teljesen normális, le kell öblíteni hideg víz alatt egy szűrőben 1 percig, és kész. Utána már csak 2 percig kell forró vízben főzni, és már adhatjuk is hozzá az ételhez. 

Hozzávalók:

4 nagyobb burgonya (kb. 600 g)

1 fej vöröshagyma (kb. 200 g)

1 szál sárgarépa (kb. 120 g)

200 g vékonyra szeletelt marhahús

200 g shirataki [sirataki]

2 evőkanál olaj

2 csésze (4 dl) dashi [dasi]

2 evőkanál sake [szake] Ázsiai boltokban kapható főzőbor

2 evőkanál nádcukor

4 evőkanál szójaszósz

8 egész zöldbab

A krumplit meghámozom, falatnyi darabokra vágom, és hideg vízbe áztatom. A vöröshagymát kb. 8 részre vágom, nagy szeletekben hagyom, nem aprítom föl. A sárgarépát és a marhahúst is falatokra vágom, az utóbbit először szép vékonyra szelem. A shirataki-t megfőzöm (ld. fent), és feldarabolom, hogy ne legyenek olyan hosszúak a szálak. Leszűröm a krumplit. A nagy darabokban hagyott hagymát megforgatom az olajban, és nagy lángon addig sütöm kevergetés közben, amíg illatozni nem kezd, vigyázva, nehogy leégjen. Hozzáadom a sárgarépát, a krumplit és a marhahúst. 1-2 percig kevergetem nagy lángon. Hozzákeverem a shirataki-t, a dashi-t és a sake-t. A japánok nem szeretik, ha az étel zsíros, ezért minden esetben le kell szedni a húsléről a habot. Hozzáadom a cukrot, fedőt teszek az edényre, és 5 percig alacsony hőmérsékleten párolom. Hozzáöntöm a szójaszószt, majd további 15 percig párolom fedő alatt kis lángon. A zöldbabot félbevágom, megfőzöm, és díszítésként a kész nikujaga-ra teszem.

Ha nem tudunk shirataki-hoz jutni, semmi gond, egy másik receptben nem is tartozik a hozzávalók közé. Ehhez csupán az alábbiakra van szükség:

300 g marhahús

4 nagy krumpli (kb. 600 g)

1 nagy fej vöröshagyma (kb. 200 g)

2 csésze (4 dl) dashi [dasi]

2 evőkanál nádcukor (az eredetiben 6 kanál van, de akkor borzasztóan édes lesz...)

1 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható édes főzőbor)

5 evőkanál szójaszósz

1 evőkanál olaj

Mindent a fenti leírás szerint csinálok egészen addig, hogy az olaj, hagyma, hús, krumpli az edénybe került, és ezután a dashi-t, a mirin-t és a cukrot egyszerre keverem hozzá, és nagy lángon felforralom. Közepes hőmérsékleten leszedem a habot a tetejéről, és fedő alatt párolom 15 percig. A végén fedő nélkül főzöm még 5 percig, amíg a szósz besűrűsödik. 

Ha olyan valakinek kellene ajánlanom egy japán ételt, aki más nemzetek konyhájától idegenkedik, akkor ezek a falatkák biztosan dobogós helyen lennének. Azokat, akik kimondták már az "utálomaszusit" mondatot, ezekkel a húsfalatkákkal azonnal vissza lehet csábítani a japán konyhát imádók táborába. Hétköznapi vacsorára, vagy akár ünnepi asztalra sok fogás közül egynek is tökéletes választás.

A hús kiválasztása a japán húsrészlegekben pofon egyszerű, mert a csomagoláson a következő szerepel: 豚肩ロース (buta kata rōsu) [rószu], szó szerinti fordítása: disznó váll karaj. Mi magyarul különbséget teszünk a váll, vagyis a lapocka (angolul shoulder), a karaj (angolul loin, azon belül is van hosszú, meg rövid) és a szűzpecsenye (angolul tenderloin) között. Kicsit félrevezető tehát a lapocka és a karaj együttes használata, de kezdek belenyugodni, hogy a sertés részeinek magyarra fordításánál változatosabb és zagyvább félreértelmezéseket már csak a halakról lehet találni, mert ott aztán még nagyobb a zűrzavar. Mivel én nem vagyok hentes, nem is akarok ennél részletesebb fejtegetésekbe bonyolódni a sertés részeinek elemzésében, inkább azt javaslom, hogy használjunk a sertés tetejéről olyan húst, amilyet csak akarunk. A lényeg, hogy vágjuk falatkákra. Saját tapasztalatomat tudom csak megosztani, miszerint ha már disznó, akkor legyen a java, vagyis a szűzpecsenye. 

A teriyaki [terijaki] (az a-t ejtsd rövid á-nak) szósz készen is kapható, és tulajdonképpen bármihez adható, bármilyen húshoz, halhoz vagy zöldséghez. 

Hozzávalók:

400 g szűzpecsenye vagy karaj, esetleg lapocka falatokra vágva

3 evőkanál sake [szake] (Ázsiai boltokban kapható főzőbor)

3 evőkanál nádcukor

2 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható édes főzőbor)

3 evőkanál szójaszósz

1 1/2 evőkanál olaj (én napraforgó és szezám keverékét szoktam használni, ettől karakteresebb lesz az étel íze)

kukoricakeményítő

A húst 3-4 mm-es falatkákra vágom. A keményítőt elvileg gézdarabkán kell átpasszírozni, tény, hogy úgy biztos nem lesz darabos, de egy teaszűrő is megteszi. A húsfalatkák mindkét oldalát megszórom a keményítővel, majd egy serpenyőben felforrósított olajba teszem. Közepes lángon készre sütöm, majd a serpenyőből kiöntöm az olajat egy tálkába. A húshoz öntöm a sake-cukor-mirin-szójaszósz keveréket, alaposan összerázom, és közepes lángon rövid ideig tovább pirítom. Párolt zöldséggel és rizzsel tálalom.

Fantasztikus, hogy milyen sok japán alapanyagot lehet már Magyarországon is kapni. Pár száz forintért shiitake [sítake] (az a-t ejtsd rövid á-nak) gomba, fél kilós lótusz gyökér és eredeti japán konnyaku egyenesen Gunma prefektúrából. Ez utóbbit nemrég emlegettem az oden-nel kapcsolatban, amit ugyan még nem sikerült hozzávalók híján elkészítenem, de ha ilyen ütemben fejlődik a japán élelmiszerek importja, akkor nemsokára lesz oden poszt is. Ez a zselés anyag úgy készül, hogy a kígyópálma (Amorphophallus konjac) gumójából készült porhoz vizet, algát és kalcium hidroxidot (savanyúságot szabályozó anyag: E526) adnak. Kalóriatartalma minimális, viszont rostban nagyon gazdag. Íze nem jellegzetes, könnyen átveszi a többi hozzávalóét, ezért a japán konyha előszeretettel alkalmazza "töltőanyagnak". Egészséges, olcsó és alkalmazkodik a környezethez. Mi kell még?

A chikuzen-ni [csikuzen nyi] (az u-t ejtsd az u és ü között) nagyon népszerű Japánban, olyannyira, hogy egy felmérés szerint 5. a "magamnak elkészíteném és megenném" japán ételek listáján. Chikuzen a mai Fukuoka környéke, a ni [nyi]  pedig a niru [nyiru] főzni szóból képzett főnév. A három nélkülözhetetlen alapanyag hozzá a csirke, gyökerek és a konnyaku. Ehhez jöhet még egy kis shiitake gomba, sárgarépa és zöldbab, valamint az a jellegzetes japán szósz, amelyet nagyon sok ételben használnak. Gobót, azaz bojtorjángyökeret (Arctium lappa, állítólag Mezőkövesden és környékén csibirka néven ismerik) még nem sikerült beszereznem, de ami késik...

Hozzávalók:

300 g csirkemellfilé

1 nagy sárgarépa

160 g lótuszgyökér

6 friss vagy szárított shiitake (a szárított gombát használat előtt be kell áztatni!)

160 g konnyaku

2 evőkanál olaj

3 evőkanál nádcukor

2 teáskanál mirin (ázsiai és bio boltokban kapható főzőbor)

2 kiskanál dashi [dasi] (Ázsiai boltokban kapható granulátum) 3 dl meleg vízben feloldva

5 evőkanál szójaszósz

2 evőkanál sake [szake] (Ázsiai boltokban kapható)

kb 12 szál zöldbab

Minden hozzávalót falatnyi darabokra vágok, ha van elég időm, akkor a lótuszgyökeret és a sárgarépát virág alakúra. A lótuszgyökeret felvágás után rögtön vízbe áztatom, és ha szárított gombát használok, akkor azt is beáztatom. A konnyakut előfőzöm, forrás után kb. 5 percig, aztán kiveszem a vízből, és ha kihűlt, akkor vagy kanállal vágok belőle falatnyi darabokat, vagy kézzel töröm, mert így állítólag jobb íze lesz. 1 teáskanál olajat felforrósítok egy serpenyőben, beleteszem a csirkemellet és nagy lángon pár perc alatt állandó forgatás közben jól átsütöm. Amikor szép barna, kiveszem. 2 kiskanál nádcukrot, 2 kiskanál mirint és 4 kiskanál szójaszószt összekeverek egy tálban, és összekeverem a hússal. A serpenyőbe 3 teáskanál olajat öntök, és ebben a lótuszgyökeret és a sárgarépát 2-3 perc alatt nagy lángon átsütöm. Beleteszem a konnyaku-t és a shiitake-t, kevergetés közben kicsit átsütöm, majd hozzáöntöm a dashi-s vizet és a sake-t, és miután felforrt, fedő alatt 5 percig kis lángon párolom. Hozzákeverek 2 evőkanál nádcukrot, és még 10 percig párolom fedő alatt. Hozzáöntöm a csirkét a szósszal együtt, belekeverek 3 evőkanál szójaszószt, és további 8 percig párolom. Ezután leveszem a fedőt, belerakom a zöldbabot, jól összekeverem, és nagy lángon addig főzöm, amíg a szósz teljesen elpárolog. Rizzsel tálalom.   

A lazac esete kicsit fura, a tenyésztett példány ugyanis sokszor azért nem jó, mert zsíros - sajnos erről a képen látható lazacról is kiderült, hogy életében nem úszott le 50 m-nél többet... -, a vadvízi lazacot meg azért nem szép megenni, mert túlhalásszák. Persze anélkül, hogy a faj életét veszélyeztetné a kihalás, csak úgy lakhatunk lazacból jól, ha tenyésztettet veszünk, és az is lehet finom, ha nem ezren úsznak egy négyzetméternyi területen. A  norvég lazac a legelterjedtebb, olyannyira, hogy én Japánban is mindig azt vettem. Igazi ízét leginkább nyersen élvezhetjük, de ha nem sushi-t [szusi] csinálunk, akkor is lehet tökéletes japán fogás belőle. Pl. így:

Hozzávalók:

Fejenként 1 nagyobb szelet vagy patkó lazac

2 evőkanál sake [szake] (Az a-t ejtsd rövid á-nak. Ázsiai boltokban kapható) 

3 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható)

5 evőkanál szójaszósz

díszítésnek lime vagy citrom és reszelt jégcsapretek

A lazacszeleteket legalább fél órára beáztatom a szójaszósz-sake-mirin szószba, és többször megforgatom, illetve locsolgatom a húst a lével. Kiveszem a halszeleteket a pácból, sütőpapírra helyezem őket, majd 220 fokos sütőben 7-8 percig sütöm. Ekkor egy nagyobb ecsettel átkenem őket a szósszal, és most már csak pár percig sülhetnek, különben kiszáradnak. Egy sajtreszelőn lereszelek egy kis jégcsapretket, a halakat tányérra teszem, és retekkel, citrommal tálalom.   

A japán ételeket szezonálisan kötelező csoportosítani, és ha tél, akkor leves. Viszont ha japán leves, akkor az miso shiru [miszo siru] (az u-t ejtsd az u és ü között), ami meg az asztalon van télen-nyáron. Olyan leves kell tehát, amelyben van lé, viszont elég táplálékkal látja el az emberi testet a hidegben. Mivel Japánban egészen a 19. századig ismeretlen volt a tejtermék, nem ettek tejszínes leveseket, annál inkább az eredetileg Kínában népszerű tésztás-húsos-zöldséges egytálételeket. Japán legtöbb prefektúrájában télen 5 fok körül van a hőmérséklet, viszont a gyakori földrengések miatt - Hokkaidó-t leszámítva - nem terjedt el a központi fűtés. A földrengésbiztos építkezés velejárója, hogy a falak papírvékonyak, az ablaküvegek pedig egyrétegűek. A szigetelés tehát a nullával egyenlő, és emiatt hiába fűtenek elektromos és gázolajjal feltölthető hordozható fűtőtestekkel, meg falra fölszerelt langyos levegőt lihegő légkondicionálókkal, a lakásokban ettől még ritkán kúszik 16 fok fölé a hőmérséklet. Persze vannak elektromos takarók, és a hagyományos kotatsu [kotacu] (az u-t ejtsd az u és ü között, az a-t pedig rövid á-ként, és mostantól tedd ezt minden japán szónál, amelyben ezek a hangok szerepelnek:) modern változata is egész jó megoldás, mert az ember csak lelógatja a lábát a tatamiba "ásott" és fűtőtesttel kibélelt mélyedésbe, és szinte elfelejti, hogy a füle majd lefagy... Megoldás: alkohol és forró leves. Ez utóbbi gyűjtőneve a nabe, azaz fazék, mely minden leveses egytálételt magába foglal. Ennek a laktató ételnek az is nagy előnye, hogy az ember csak felvagdalja a hozzávalókat, aztán mehet is minden a levesbe. Szerencsés esetben egy igazi elektromos shabushabu fazékban landolnak a dolgok, de megteszi egy hagyományos edény is a gázon vagy a villanytűzhelyen. Maga a szó hangutánzó, azt a hangot próbálja visszaadni, amikor a papírvékonyságú húst a levesbe mártogatjuk. Eredetileg marhahúsból készítették, de ma már disznóból is, a lényeg, hogy a hús tényleg hajszálvékony legyen. Japánban gyönyörűen felszeletelve kifejezetten erre a célra árulják csomagolva, otthon viszont a tökéletes vastagságot, illetve jelen esetben vékonyságot csak szeletelővel érhetjük el, vagy ha van éles késünk, akkor tegyük be rövid időre a húst a fagyasztóba, hogy könnyebb legyen szeletelni. Az alapanyagokat kedvünk szerint variálhatjuk, olyan mint egy kerti sütés, ha épp nincs paprika, jó lesz más is. A lényeg, hogy legyen benne hús és zöldség, és minél több Japánban használatos alapanyagot teszünk bele, annál jobb. Nagy felfedezésem az itthon is kapható gomba válogatás, a csomagban van shiitake, enoki, shimeji [simedzsi], maitake, a leggyakrabban használt japán gombák frissen, ropogósan. Én ezt tettem bele, de mivel a tófu épp elfogyott, azt nem. Meg persze rengeteg olyan alapanyag is van, amit nálunk lehetetlen beszerezni, de most nem arra koncentrálunk, ami nincs, hanem arra, ami van... Ki-ki variáljon kedvére! :)

Hozzávalók pl.:

500 g hajszálvékonyra vágott marha, esetleg disznóhús (lehet vegyesen is, lehetőleg hátszín vagy rostélyos, illetve oldalas vagy karaj)

Japánban lehet külön levesalapot kapni, nálunk egyenlőre nem, tehát nekünk kell elkészíteni. Többféle változat létezik, de az biztos, hogy a hagyományos ponzu szószt kénytelenek leszünk helyettesíteni mással, nálunk ugyanis tudtommal nem kapható egyik fajta japán citrom sem (sudachi [szudacsi], kabosu [kaboszu] és yuzu [juzu])

fél pohár sake [szake] (ázsiai boltokban kapható)

víz

2-3 evőkanál mirin

1 evőkanál dashi (ázsiai és bio boltokban kapható granulátum) fél pohár forró vízben feloldva

a citromos ecet szószhoz:

7 evőkanál szójaszósz

5 evőkanál rizsecet, vagy hasonló ecet

3 evőkanál mirin (ázsiai és bio boltokban kapható)

1 kiskanál dashi 2 evőkanál forró vízben feloldva

2 kiskanál lime lé

só

zöldségek (mennyiséget ennél a receptnél szándékosan nem írok, mindenki annyit és abból tesz bele, amennyit akar. A shabushabu ugyan nem sukiyaki [szukijaki], azaz azt sütsz, amit szeretsz, de hasonló...:

jégcsapretek 

sárgarépa

kínai kel

japán gomba (shiitake [sítake] mindenképpen)

újhagyma

tófu

udon (ázsiai és bio boltokban kapható tészta)

Először elkészítem a citromos ecet szószt, vagyis összeöntöm a hozzávalókat. A zöldségeket felaprítom és félreteszem, a tésztát külön megfőzöm. Egy fazékba beleteszem a dashi-t, a mirin-t és a sake-t és vizet öntök hozzá. Alacsony hőfokon kevergetés közben felforralom. A zöldségeket és a tófut ebben a lében rövid ideig főzöm, olyan sorrendben, ahogy ésszerű, tehát először a hagymát, a retket, a sárgarépát, és csak később a gombát és a tófut, majd a húst is beleforgatom szeletenként (a hús pedig közben olyan hangot ad ki, hogy shabushabu :). Szépen sorban minden szereplőt tányérra teszek, mindenkinek olyan zöldségeket és annyit, amennyit csak akar, és a szószba mártogatva már ehető is. Még rizs sem kell mellé, de ha van, úgyis jó. 

Japánban köztudottan kevés az éves szabadnapok száma, ami szabadság jutna, azt meg nem illik kivenni, így igazi ritkaságnak számít, amikor újév napján és annak környékén konkrétan megáll az élet. Január elseje, az új év első napja お正月 oshōgatsu [osógacu, az a-t ejtsd rövid á-nak, az u pedig az u és ü között van félúton] a japánok legfontosabb ünnepe. Az ősi vallás, a shintō [sintó] szerint a napistennő a legfőbb isten, a naphoz imádkozni az év első napján pedig szerencsét és boldogságot hoz egész évre. Ezért van az, hogy minden japán igyekszik szerét ejteni egy sintó szentélyben elmondott imának, így az új év első három napjában ezek a helyek valódi zarándokhelyekké változnak. A leghíresebb szentélyekben, pl. a tokiói Meiji Jingū-ben [meidzsi dzsingú] ilyenkor milliók teszik tiszteletüket, így nem ritka, hogy hosszú órákat kell sorban állni, hogy egyáltalán bejussunk. Sokan látogatják meg ilyenkor a családjukat, ezért az utakon dugókra, az állomásokon pedig nagy tömegre kell számítani. Úgy általában azt lehet mondani, hogy ebben az időszakban sok száz éve nagy a jövés-menés, ezért a háziasszonyok feltalálták azt az újévi ételegyüttest, amelyet akár több napon át fogyaszthat a család, amíg a ház úrnője takarít, rokonokat látogat, vagy épp vendégül lát, és hát ugye boltba sem igen tud elmenni, merthogy szinte minden zárva van. A nagytakarítás az év végén kiemelt kötelezettség, olyannyira, hogy még az egyetemi kutatószobákat is kitakarítják a diákok. Erre a nagy bolondokházára aztán szépen ráépült a szolgáltató szektor is, kihasználva, hogy van az embereknek épp elég tennivalója, ki akar még napokon át főzni is. Az újévi ételköltemény ugyanis nem a rohanó világ háziasszonyainak való, magam sem ismerek olyan 80 év alattit, aki az お節料理 (osechi ryōri) [oszecsi rjóri] elkészítésére vállalkozna. Egyrészt irtózatos mennyiségű különböző alapanyag kell hozzá, nagyon időigényes, és ráadásul még könnyű elrontani is, így aztán egyszerűbb, de persze egyben sokkal drágább, ha megrendelik egy arra alkalmas helyen. Mint amikor mi elgondolkozunk azon, hogy elkészítsünk -e otthon három adag halászlét 2 nap alatt, vagy rendeljük meg az ugyan drága, de biztosan kiváló minőségű pl. Bock bisztrós halászlevet. Vagy süssünk -e 3 napig bejglit, vagy vegyük meg a Daubnerben. Hát ilyen praktikus kérdésekkel találja szemben magát a modern japán háziasszony is. Na, persze a legegyszerűbb, ha fogja az egész családot, és meglátogatja a szülőket vidéken, ebben az esetben garantáltan házi újévi ételt ehetnek az időmilliomos nagymama jóvoltából... Csupán gyönyörködtetés céljából vések ide pár osechi ryōri képet: http://www.enjoytokyo.jp/hotel/event/723068/ (a két részes szett ára 24.150 Yen, a három részesé pedig 48.300 Yen :)

http://numero.jp/news-20121206-vegetare/

http://www.flickriver.com/photos/tags/osechi/interesting/

Az újévi étkezésnek meg kell adni a módját, és hát úgy az igazi, ha otthon készítjük az ételt. Itt az újévi fogadalmak ideje, és én el is határoztam, hogy bár az élet rövid, én azért minden évben elkészítek majd egy, azaz EGY újévi japán ételt, és ha még élek vagy 50 évig, akkor egyszer csak be tudok majd fejezni egy komplett szettet. Az osechi ryōri legfontosabb szereplője az お雑煮 ozōni [ozónyi], vagyis rizsgombócos, azaz mochi-s [mocsi] leves. Ennek készítését rögtön el is halasztottam, mert a receptek mind úgy kezdődnek, hogy végy egy pár mochi-t... Különben is, megkímélem a horrortól a magyar blogolvasó közönséget, az új év első híradójába ugyanis minden évben bekerül a "mochi evés közben elhunytak száma", az időseknek nem kedvez a ragadós, nyúlós rizsgombóc. (Ez egy gasztroblog, ezért kötelességem megjegyezni, hogy szép halál lehet, különösen 100 év felettieknek...:) Szóval igen gyorsan szembesülünk azzal, hogy nem lehet nálunk elkészíteni egyetlen autentikus osechi ryōri-s fogást sem. De én nem adom föl, mivel mint minden japán étel, így az újévi is helyspecifikus, biztos vagyok benne, hogy sikerül találnom olyan receptet, amelyhez elég a magyarországi ázsiai boltok készlete... Na, de ezt majd abban a következő 50 évben, ami még hátra van, most így kezdésnek egy egyszerű édességet ajánlok, hogy megédesítse az évkezdést.

Gyerekkoromban nem szerettem sem a gesztenyét, sem az édesburgonyát. De aztán szép lassan megbarátkoztam mind a kettővel, főleg amiatt, mert nagyon egészségesek, ráadásul mindkét termésnek hamisítatlan téli hangulata van. Az édesburgonya Ázsiában alapétel, Japánban alkoholt és nagyon sok fajta édességet készítenek belőle. Többféle színben pompázik, általában fehér, de lila és narancssárga fajtája is gyakori. Magyarországon még sosem láttam lila édesburgonyát, pedig nagyon szép, kicsit vicces harsány lila színe van, Japánban fagyit és tortát is készítenek belőle. A satsumaimo [szacumaimo] név Kagoshima [kagosima] régi nevéből ered, az imo pedig mindenféle burgonyaszerű gumót jelent. Az édesburgonyának semmi köze nincs a krumplihoz, csak a kinézetük hasonlít, édes íze miatt inkább a sütőtökhöz szokták hasonlítani. Az egyik legegészségesebb eledel a földön, minden trópusi országban alapvető élelmiszernek számít. Nálunk sajnos túl hideg van a termesztéséhez, mivel a fagyot nem bírja, de szerencsére most már egyre több helyen kapható. Ha valaki lilát lát, szóljon, mert abból gyönyörű süteményeket lehet készíteni. Sok előnye mellett az is nagyon jó benne, hogy aki nem kedveli az édességet, vagy cukorbeteg, annak még csak cukrot sem kell a belőle készült édességhez adni, mert akkor is elég édes lesz. Az év első napját megédesíthetjük tehát ezzel a japán desszerttel, ráadásul a nevében benne van az arany szó, így nem kell különösebben magyarázni, miért is eszik pont újévkor. (栗金団 [kuri kinton], a kuri gesztenye, az arany írásjegyét pedig itt kin-nek kell olvasni) Japánban a gyerekek újév napján pénzt kapnak, mégpedig csodás díszekkel ellátott borítékban. Minden magyar háztartásba kívánok hát sok szép otoshidama-t [otosidama] és japán ételekben gazdag, boldog új esztendőt! 

Hozzávalók:

200 g édes gesztenye, ehhez kell 200 g gesztenye, fél evőkanál cukor (ha lehet barna), 1 kiskanál mirin (bio és ázsiai boltokban kapható) és 1 kiskanál só 

Kb. 700 g édesburgonya (+kb. 4 dl főzőlé)   

2 evőkanál mirin (bio és ázsiai boltokban kapható) 

8 evőkanál cukor (én nádcukrot használok, de ha valaki nem szereti az édességet, el is hagyhatja)

6 evőkanál méz

Először az édes gesztenyét készítem el. Nagy kedvencem a kiváló magyar élelmiszer minősítést kapott hámozott egész gesztenye előfőzve, fagyasztva, mert akkor nem kell vacakolni a sokszor kukacos héjas gesztenyével. Ebben az esetben villámgyorsan készen van az édesített gesztenyénk, hideg vízbe teszem, felforralom, majd leöntöm róla a vizet, ezt megismétlem háromszor, a negyedik forralásnál pedig hozzákeverem a cukrot, a mirint és a sót. Ezután addig főzöm, amíg teljesen meg nem puhul, ez kb. 5 perc. Az édesburgonyát meghámozom, apró kockákra vágom, és vízzel átmosom, majd egy pár percre be is áztatom. Ezután fedő alatt kb. 5 perc alatt puhára főzöm. A vizet egy másik edénybe öntöm róla, és félreteszem, de egy kis lét hagyok az édesburgonya alatt is, majd azzal együtt botmixerrel pürésítem. A félretett léből közben hozzáöntök, vigyázva, nehogy túlhígítsam, mert a  végeredménynek a krumplipürénél sűrűbb masszának kell lennie. Hozzákeverem a mirint, a cukrot (el is hagyható), 4 evőkanál mézet, és közepes lángon 10 percig kevergetem. A végén adok még hozzá 2 evőkanál mézet, aztán hozzákeverem a gesztenyét, és egy éjszakára hűtőbe teszem. Azonnal is fogyasztható, ha esetleg nincs időnk kivárni, míg összeérnek az ízek...

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy Japánban japán étteremben don-t ettem. Ez persze elindított bennem valami megmagyarázhatatlan nosztalgiát eziránt a borzasztóan egyszerű, mégis nagyon finom étel iránt. Hétköznapi kaja, semmi fakszni, de pont ezért van egyfajta bensőséges, családias hangulata. Arról nem is beszélve, hogy hasonlóan a többi japán ételhez, elkészítése rendkívül időtakarékos, csak felrakjuk a rizst főni, és mire kész, már meg is sütöttük hozzá a húst, vagy a halat a zöldségekkel. Maga a don szó a donburi (丼) (az u-t ejtsd a magyar u és ü hang között) szóból jön, mely nagyalakú, mély rizses tálat jelent. A fundamentum a rizs, a feltét pedig nagyon sokféle lehet, ahogy a szósz összetevői is eltérőek lehetnek szakácsonként, sőt akár régiónként vagy évszakonként is. A japánok szeretnek rövidíteni, innen a don, és a szóösszetételekben további rövidítés is előfordulhat, pl. a tenpura donburi-t a hétköznapi életben tendon-nak hívják. Ha tehát készítünk egy kis tenpura-t, akkor egy nagy tál főtt rizsre rápakolva és szósszal leöntve máris tendon-t varázsolhatunk az asztalra. Az oyako [ojako] két szó összevonása, a oya [oja] (親) jelentése szülő, a ko (子) pedig gyereket jelent. Vélhetően azért hívják így, mert csirkéből és tojásból készül. Azt el kell hogy mondjam, hogy az oyakodon nem a don-ok királya, szóval ha valaki nem igazán szereti a rántottát, omlettet, akkor annak inkább másfajta don-t ajánlanék, pl. a gyūdon-t [gjúdon] (az ú a magyar ú és ű hang között), a marhából készült fajtát. Szintén nem javasolnám e hétköznapi, keresetlen ételt vendégek elébe, de hát kell a hétköznapokra is étel, és ez pont jó akkor, ha nincs otthon semmi más, mint rizs, egy kis hagyma, csirke, tojás, no meg a szószhoz való alapanyag... 

Hozzávalók:

4 adag főtt rizs (az elkészítési módot ld. a grillezett lazac zöld teás rizzsel receptben)

Kb. 600 g filézett csirkemell, vagy csirkecomb (ki mennyire szereti a húst, lehet akár fejenként 40 dekával is számolni) 

100 grammonként 1 evőkanál kukoricakeményítő (elhagyható)

3 evőkanál sake [szake] (Bizonyos ázsiai boltokban kapható)

1 fej vöröshagyma

5-6 tojás (ki mennyire szereti a tojást...)

És ami még van otthon, pl. shiitake gomba, sárgarépa, olajban kisütött tófu, újhagyma

A szószhoz:

dashi [dasi] por föloldva 4,5 dl forró vízben (Ázsiai és bio boltokban kapható granulátum)

1 evőkanál nádcukor

3 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható)

3 evőkanál sake [szake]

6 evőkanál szójaszósz

A rizst megmosom, felteszem főni, majd minden összetevőt összevagdalok. Először a shiitake gombát, (ha szárított, akkor be kell áztatni!) majd a sárgarépát, a hagymákat, mintha wok-ot készítenék. A tojásokat összekeverem egy tálban, végül pedig a húst is falatnyi darabokra vágom, és a kukoricakeményítővel és a sake-vel jól összeforgatom. Egy serpenyőbe öntöm a dashi-s vizet, a szósz többi alapanyagával összeforralom, majd először a hagymát, aztán pedig a többi zöldséget 4-5 perc alatt megfőzöm benne. Hozzákeverem a csirkehúst, és fedő alatt közepes lángon még 4-5 percig párolom. Ezután az újhagymát a tojással a tetejére halmozom, visszateszem rá a fedőt, és még egy pár másodpercig hagyom, hogy a tojás összeálljon. A végén pedig a rizses tálakba kiszedett rizs tetejére szépen ráhelyezem a tojásos húst. 

Gyerekkoromban ki nem állhattam a sütőtököt. Nem sok nemszeretem ételem volt, de a görögdinnye és a sütőtök ezek közé tartozott. Aztán végül mindkettőt Japánban szerettem meg, és valószínűleg azért, mert végre nem ipari mennyiségben találkoztam velük. Mert hát vegyük pl. a görögdinnye esetét a kisgyerekkel. Egy strandlabda nagyságú gyümölcsöt megvesz a család, majd mindenki kap belőle egy akkora darabot, hogy ha azt megeszi, garantáltam elmegy tőle a kedve a következő szezonig. Ezzel szemben Japánban nem is láttam egészben dinnyét, csak a tengerparti társasjátékban, amikor bekötött szemmel forgatás után kell a dinnyét bottal szétütni. Egy kicsi szeletet raknak csupán desszertként az ételek mellé, és hát egy falatnyi dinnyét még az a gyerek is meg tud enni, aki egyébként nem szereti. Sütőtököt is lehet szeletelve kapni, nem kell mindjárt másfél kilót hazacipelni. Sütőtök szezon idején egy kis darabka kerül minden bentóba, azaz ételes dobozba, így aztán nem kell félni a túladagolástól. A Japánban termesztett sütőtök különbözik a nálunk kapható úgynevezett sonkatöktől, gömbölyű alakja miatt leginkább a Halloween töknek nevezett fajtára emlékeztet, a héja azonban zöld. Általában nem szokták meghámozni, ami nagyon megkönnyíti a feldolgozást, lévén a héj lehúzása még egy kisebb példány esetén is embert próbáló feladat. A tök japánul kabocha [kabocsa], feltételezhetően azért kapta ezt a nevet, mivel a portugálok Kambodzsából vitték először Japánba. Nálunk kabocha-tökként szerepel a nyilvántartásban. Japánban hagyományosan miso [miszo] kerül a levesbe, egy szójababból készült paszta, ezért minden japán leves miso leves, de amerikai mintára elterjedt a pumpkin soup, azaz sütőtök leves is. Sem ez, sem a corn soup (kukorica leves) nem kapott semmilyen japános beütést, ezért sajnos kedvenc pumpkin soup-omat maximum az amerikaikonyhamagyarul.blog.hu oldalon lehetne megosztani. :) Ez a változat viszont nagyon is japános, kicsit desszertbe hajló, de minden más ételhez nagyon passzoló fogás. Vigyázat, lehet, hogy nem lesz elég belőle egy kis darabka!

Hozzávalók:

Fejenként 3-4 darabka sütőtök (300 grammal számolva)

1 evőkanál nádcukor

1 evőkanál mirin (Ázsiai és bio boltokban kapható)

1 evőkanál szójaszósz

Fekete szezámmag a díszítéshez

A tök szeleteket egy serpenyőbe teszem, a vízzel felhígított cukrot és a mirint belekeverem, és alacsony hőmérsékleten melegítem. Amikor forrni kezd fedőt teszek az edényre, és kb. 5 percig közepes lángon párolom a tököt. (A vizet közben pótolom, ha nagyon besűrűsödne.) Hozzáöntöm a szójaszószt, és amíg a lé teljesen el nem főtt, tovább párolom. Akkor van kész, amikor a tök már puha, de még nem esik szét. Szezámmaggal díszítve tálalom.  

A tófuról már sokszor volt szó, nem is lehet elégszer emlegetni, mivel nélkülözhetetlen alapanyaga a japán konyhának. Lehet levesbe tenni, vagy éppen hússal és zöldséggel olajban kisütni, de akár fasírozottba is kerülhet töltőanyagnak. Nagyon sokféleképpen felhasználható, és más ételekkel könnyen kombinálható, most mégis egy olyan tulajdonságát emelném ki, amiről talán nem mindenki tud. A tófu tökéletesen ehető egymagában is. Ha főzünk hozzá rizst úgyis jó, de akár egyedül is megállja a helyét könnyű fogásként.

Hozzávalók:

1 csomag tófu (a legjobb minőségű tófu a bioboltokban  kapható, de a dm üzletekben natúr tófu néven is elég jót vehetünk)

1 kiskanál reszelt gyömbér (sajtreszelőn is lereszelhető)

1 evőkanál kukoricakeményítő

2 evőkanál szójaszósz

2 evőkanál sake [szake] (ázsiai boltokban kapható)

1/2 evőkanál mirin (bio és ázsiai boltokban kapható)

1 kiskanál dashi [dasi] por 2 dl vízben feloldva (ázsiai boltokban kapható)

1 evőkanál vékony szeletekre vágott újhagyma

A tófu akkor jó, ha nem tocsog a saját levében, ezért érdemes alacsony hőmérsékleten pár perc alatt minden oldalát serpenyőben kicsit megsütni, majd konyhai papírtörlőbe tekerni, vigyázva, hogy ne törjön össze. A kukoricakeményítőt, a szójaszószt, a szakét, a mirint  és a 2 dl vizet a dashi porral egy serpenyőben összekeverem, és alacsony hőmérsékleten addig hevítem, amíg be nem sűrűsödik. Ez kb. 3-4 percig tart, de közben végig kevergetem, hogy nehogy leégjen. A végén belekeverem a gyömbért, majd 2 részre vágom a tófut, ráöntöm a szószt, és a tetejére halmozom a hagymát. Ha mellékfogásnak szánom, akkor akár 4 személyre is elég, de vigyázat, annyira finom, hogy egy ember is simán felfalhatja!

A japánok étkezési szokásai sokat változtak az idők folyamán, és erről a hagyományos japán ételek vizsgálatakor győződhetünk meg a legjobban. 

Íme egy 1757-ből való leírás:

"A vadászás fő gyönyörűségek, nem is kóstolnak egyéb húst, hanem amelyet vadászással nyernek, az ürü-, vagyis berbécs-, disznó-, tehén- és bornyúhústól nem kevésbé, mint mi az eb-, vagy lóhústól, irtóznak. Hasonlóképpen a tejet és sajtot meg nem eszik, mint mi a nyers vért. Gyönyörűség, nem eledel kedvéért tartanak tyúkokot és lúdakot. Azért ritkán s akkor is vadhússal élnek, többnyire halat, gyümölcsöt, paréjt, vagyis kerti veteményt, rizskását esznek és e mértékletesség után jó egészségesek, csaknem mindnyájan számos esztendőkig élnek, ha valami eset elé nem adja magát; [...]" (Horatius Turzelinus-Léstyán Mózes: Xavéri Szent Ferenc élete in Messziről Felmerülő vonzó szigetek I. (szerk. Buda Attila) Ráció Kiadó, Budapest, 2010, 43-44. o. ld. itt: http://www.racio.hu/html/116-messzirol-felmerulo-vonzo-szigetek.html)  

Tehát ha valaki hamisítatlan ősi japán ételt szeretne készíteni, annak aligha ajánlhatunk jobbat, mint rizst, halat és zöld teát. Ha ehhez társul még zöldség és gyümölcs, akkor aztán tényleg teljes a kép, főleg, ha miso [miszo] levest is tálalunk hozzá. És figyelem, most következik az igazi truváj: a teát nem az ételhez adjuk, hanem az ételen. A fanyalgók próbálják ki, és csak utána mondják, hogy nem ízlett! :)

Hozzávalók: 

1 csésze rizs (lehetőleg sushi rizs)

víz (a rizs másfélszerese)

200 g filézett lazac

1 evőkanál dashi [dasi] (ázsiai és bio boltokban kapható)

1 evőkanál mirin (ázsiai és bio boltokban kapható)

3 teáskanál szójaszósz

Kb. 1 liter víz

4 teáskanál zöld teafű vagy 2 zöld teafilter

1 evőkanál szezámmag

1 alga lap (japánul nori, ázsiai és bio boltokban kapható)

4 evőkanál újhagyma

Először elkészítem a rizst. Jó alaposan megmosom a rizsszemeket, úgy, hogy egymáshoz dörzsölöm őket. Akkor fejezhetjük be a mosást, amikor legalább kétszer átlátszó vizet öntöttünk le a rizsről. Nagy szerencse, ha van rizsfőző a háznál, de ha nincs, akkor a legegyszerűbb, ha egy fedővel ellátott edényt használunk, és a megmosott rizst másfélszeres mennyiségű vízzel öntjük föl. Miután a víz felforrt, takarékra vesszük, villany tűzhely esetén a legalacsonyabb fokozatra, és minimum 20, de inkább 25 percig pároljuk. Ezután jót tesz neki, ha 10-15 percig  még az edényben hagyjuk. A rizst félreteszem, és a lazacot feldarabolom. A dashi port, a mirint és a szójaszószt egy edényben összekeverem a lazaccal, és 30 percre félreteszem. Grillsütőben sül a legtökéletesebbre nagyon kevés zsiradékon, de előmelegített sütőben is megsüthető, vagy akár egy serpenyőben is, a lényeg, hogy ne készítsük túl, a lazacnak 3-4 perc is elég közepes (max. 170-180 fok) hőmérsékleten. Míg sül, felszeletelem az újhagymát, és 10 percre hideg vízbe áztatom, majd leszűröm. Egy serpenyőben pár perc alatt alacsony hőmérsékleten aranybarnára pirítom a szezámmagot.  Miután megsült a lazac, villával összetöröm, és hagyom kihűlni. 4 kis tálkába szedem a rizst, ráhalmozom a lazacot, a tetejére pedig szép csíkokra tépdesett (vagy konyhai ollóval vágott) alga szeleteket teszek. Elkészítem a zöld teát, és azon melegében óvatosan ráöntöm a lazacos rizsre. A végén pedig megszórom a művet pirított szezámmaggal.

Még mindig tart a padlizsán szezon, de ilyenkor nyár végén különösen elkap a hév, vagy inkább a kétségbeesés, hogy minél többet egyek belőle, amíg még lehet. Japánban volt egy kedvenc helyem, ahol házias ételeket árultak, dobozba csomagolva lehetett hazavinni, és nagyon praktikus volt nyáron, amikor a 40 fokban képtelen lettem volna otthon főzni. Japánban a kézzel készült ételt [手作り料理] (tedzukuri rjóri) nagy becsben tartják, és egyre több olyan hely nyílik, ahol hagyományos japán fogásokat árulnak. Ami állandó, az a miso shiru (miszo siru) és a rizs, ez utóbbit ipari rizsfőzőben főzik, és onnan szedhet magának az ember különböző méretű dobozokba. A rizshez és a leveshez pedig különféle kísérő fogások közül lehet választani, ez az おかず (okadzu), párolt zöldségek, sült húsok, ilyesmik. A miso-ba forgatott padlizsán nagy kedvencem, többféle elkészítési módot is megosztok majd. De most először is álljon itt egy alap recept.   

Nyáron tökéletes saláta alap a friss spenót. Az izakaya-k [izakaja, az a-t ejtsd rövid á-nak] japán "ivók" egyik nagy slágere. Nem szabad túlfőzni, mert akkor elveszíti frissességét, zamatát, de ezen kívül nem kell semmire sem ügyelni, annyira borzasztóan egyszerű étel.

Hozzávalók:

Bár a wagyū (和牛) [vagjú], magyarul japán marha beszerzése kis hazánkban egyenlőre bonyolult, ehhez az ételhez mégiscsak egy jó minőségű hús ajánlott. Felsál kizárva, rostélyos (rib eye), vagy csontos szűzpecsenye a legjobb, de a bélszín (vesepecsenye) is játszhat. Komolyzenére nevelkedett állatok előnyben... :)

A teriyaki 照り焼き [terijaki, az a-t ejtsd rövid á-nak] csirke már nálunk is kapható az egyik Japánban is sok üzlettel bíró gyorsétteremnek köszönhetően. Maga a szó roston sütést jelent, és az étel különlegessége, hogy ha autentikus teriyaki csirkét szeretnénk készíteni, akkor nagy bajban leszünk, mert ahány ház, annyi szokás, vagyis nagyon sokféle receptet fogunk találni. Ami biztos, hogy egy speciális pácról van szó, amelyben van sake [szake], mirin és szójaszósz, nagyjából, vagy pontosan ugyanakkora arányban. Ezt lehet megspékelni cukorral, kukoricakeményítővel vagy éppen gyömbérrel. Van, aki vizet is tesz hozzá. Hát, ki hogy szereti, próbálkozzon mindenki a leginkább kedvérevaló teriyaki szósz kikísérletezésével. Nem csak szárnyasra használható, sőt. Japánban eredetileg halszószként volt ismert, de ma már marhából készült húsgolyókon is ott van. Vegetáriánusok padlizsánra, vagy más sült, párolt zöldségre is tehetik.

Abszolút magánvéleményem, és a világért sem szeretném leszólni a csirkének e nemes testrészét, de a mell elkészítését nagyon el lehet szúrni. Borzasztóan hajlamos a kiszáradásra, az egész csirke sütésénél is a mell a legzűrösebb rész. Ezért inkább a filézett csirkecombot javaslom, kedves hentesek készséggel kifilézik a csontos combot, csak arra kérjük meg őket, hogy a bőrét hagyják rajta. Ettől mégroppanósabb, omlósabb, a teriyaki szósszal pedig sokkal szaftosabb lesz. Én gyakran készítem, sokféle receptet ismerek, most a kedvencemet osztom meg, azzal a megjegyzéssel, hogy minél tovább pácoljuk a sütés előtt, annál jobb. Akár egy éjszakát is tölthet a hűtőben, csak ne felejtsük el néha megforgatni a húst. A másik tipp: csináljunk pár adaggal többet, mint amennyit meg tudunk enni, mert másnap mégfinomabb. Egyszerűen csodálatos. Megunhatatlan, bármilyen alkalomra, de főleg a vasárnapi unalmas rántott csirke helyett. Télen-nyáron friss salátával, rizzsel, és sok szafttal a húson. Hmmmmmmm....